Századok – 1992
Tanulmányok - Gyarmati György: Modernizációs szükséglet és hatalmi érdek konfliktusa. Az igazgatásszervezet átalakítása Magyarországon. 1945–1950 II/202
a közigazgatás átalakítása 1945-1950 között 207 telen. Határozottan kiutasította ugyan a nemzeti bizottságokat a közigazgatás szférájából, amit azonban e szervek további politikai szerepének fontosságát hangsúlyozva igyekezett kompenzálni.9 1945 első napjainak még meglehetősen kialakulatlan belpolitikai viszonyait figyelembe véve valószínűsíthető, hogy az MKP akkor még valóban komoly szerepet szánt a nemzeti bizottságoknak az éppen csak megindult politikai metamorfózis további folyamatában. Annál is inkább, mivel az addig — elsősorban a Tiszántúlon - megszerveződött területeken, a volt „tizenkilencesek" domináltak ezekben a szervezetekben. Mindez azonban nem sokat enyhített azokon az egyre élesedő hatásköri villongásokon, melyek a következő hónapokban a nemzeti bizottságok és az időközben újra működni kezdő közigazgatási fórumok viszonyát jellemezték. Ezeknek — és a mögöttük meghúzódó, a pártok között is megkezdődő rivalizálásoknak — számottevő szerepük volt abban, hogy az ideiglenes kormány három hónap elteltével, 1945 áprilisában újabb rendelettel próbálta tisztázni a közigazgatás és a nemzeti bizottságok viszonyát. A kormány Budapestre költözését követően közzétett direktíva a korábbinál is kategórikusabban mondta ki, hogy „a törvényhatósági bizottságok, illetve a képviselőtestületek megalakításával a nemzeti bizottságok közigazgatási hatásköre megszűnik".1 0 Ennek az újabb rendeletnek a megszületésében persze egy, a nemzeti bizottságokat elmarasztaló SZEB átirat is szerepet játszott, de emellett a kibontakozó belpolitikai csatározások is tovább rontották e szervek korábbi — „autonóm" — pozícióját. A helyi önkormányzatok, valamint a különböző szakigazgatási szervek tevékenységének újraindulását követően egyfelől természetesnek tekinthető a nemzeti bizottságok jelentőségének csökkenése. De szerepük, érdemleges politikai súlyuk látványos gyorsasággal történő lehanyatlása — különösen ahhoz képest, amelyet Révai idézett cikkében nem sokkal korábban oly sokat ígérően ecsetelt — elsődlegesen nem a közigazgatásból való kiszorulásukkal áll összefüggésben. Sokkal inkább magyarázza ezt a pártoknak a hatalmi pozíciókból való - minél nagyobb arányú — részesedésért megindított küzdelme. A Független Kisgazdapárt a nemzeti bizottságok létrejöttének korai — radikálisan baloldali, sőt diktatórikus — fellépéseiből kiindulva, túlzottan „forradalminak" tartotta és eredendően fenntartással fogadta e szerveket. A Magyar Kommunista Párt elképzeléseihez, arculatához így közelebb álltak kezdetben ezek a bizottságok. Azt követően, hogy összetételüket — a koalíciós játékszabályok elvárásainak megfelelően — paritásos formára „arányosították", már az MKP is kevésbé tartotta alkalmasnak e — „túlzottan koalíciós" — szerveket saját törekvéseinek helyi szintű érvényre juttatására. Azaz, a kormánykoalíció két meghatározó pártja homlokegyenest eltérő megfontolásokból ugyan, de — rövid idő elteltével — egyformán sorsukra hagyta a nemzeti bizottságokat. Ezt a tendenciát 1945 tavaszától egy további mozzanat is erősítette. A pártok, kezdetben igencsak szűkösen rendelkezésre álló „használhatóbbá helyi kádereiket igyekeztek a hatalmi szempontból mind fontosabbá váló közigazgatási pozíciókba juttatni. Bár a nemzeti bizottságok korábbi létrejötte miatt általános gyakorlattá vált a „kettős pozicionáltság" — ugyanazon személyek mindkét helyen folytatott tevékenysége —, az idő előrehaladtával elsődlegessé mindinkább a hatalmi hierarchiában szerzett posztok erősítése vált.
