Századok – 1992

Tanulmányok - Gyarmati György: Modernizációs szükséglet és hatalmi érdek konfliktusa. Az igazgatásszervezet átalakítása Magyarországon. 1945–1950 II/202

208 gyarmati györgy Összegezve az eddig mondottakat: a világháború győztes nagyhatalmainak nézeteltérése a nemzeti bizottságok kérdésében, illetve ennek időbeli egybeesése a magyar államiság újjáteremtésével, a körülmények sajátos összejátszása folytán levette a napirendről a szervezeti, intézményi kereteiben is új közigazgatás mielőbbi megteremtésének kérdését. 1944 utolsó hónapjainak közjogi interregnuma idején, a nagyhatalmak álláspontjáról mit sem tudó, „magukra hagyatott" helyi társadalmak által életre hívott — kényszer szülte - önkormányzatok pedig nem csupán a figyelmen kívül nem hagyható nagyhatalmi elvárások miatt váltak nemkívánatossá, hanem azért is mert — bár különböző megfontolásokból — az egyes pártok számára pozíciószerzési ambícióik szempontjából egyaránt fajsúlytalanná, érdektelenné váltak. Miután ebből a szempontból a pártok számára sokkal fontosabbak voltak a korábbi szervezeti kereteiben restaurált közigazgatás intézményei, a nemzeti bizottságok jelentősége inkább csak a front elvonulását közvetlenül követő hatalmi vákuumban betöltött epizódszerepre korlátozódott. (Bár formailag még több mint három évig fennmaradnak, 1945 nyarától a politikai közélet fontos eseményei helyi szinten is rajtuk kívül, illetve tőlük függetlenül zajlottak.) 2.1 A káderlapos „demokratizálás" és a szavazatvadászat időszaka (1945. április-november) A Magyarország demokratikus újjáépítésére szövetkező kormányzati koalíció programjának megkülönböztetett fontossággal bíró célkitűzései közül tehát 1945 elején kimaradt a közigazgatás (és ezen belül az önkormányzatok) szervezetének és működésének új alapokra helyezése. Eleget teendő azonban a — szinte parttalanul használt — „demokratizálás" jelszavának, az igazgatás területén ezt, a személyi állomány politikai szempontú felülvizsgálatával vélték megvalósíthatónak. A hatalmi intézményrendszer személyi őrségváltását önmagában is elősegítette a régi adminisztráció jelentős hányadának elmenekülése. Az új rendszerben is tovább szolgáló, illetve újonnan belépő közalkalmazottak csak egy pozitív döntéssel végződő igazoló eljárás nyomán tarthatták meg állásukat. Az igazoló bizottságoknak azt kellett vizsgálniuk, hogy a közalkalmazottak „1939. szeptember hó 1. napját követóleg tanúsított magatartása sértette-e a magyar nép érdekeit".1

1 A háború utáni rendszerváltás jellegéből logikusan következő procedúrát azonban több okból eredően sem lehetett következetesen végigvinni. Ezek közül a szubjektív döntéseknek tág teret nyitó „magatartást" vizsgáló előírás éppúgy a kisebb jelentőségű tisztázatlanságok közé tartozott, mint a köztisztviselői kar „demokratikusságának" mibenlétéről és mértékéről meginduló - éveken át húzódó sajtópolémia.1

2

Az elvi konszenzushiánynál azonban sokkal gyakorlatiasabb okok miatt vált — és maradt — a közigazgatási adminisztráció állandó támadások célpoltja. Az új rendszer berendezésének ebben az időszakában ugyanis egyszerre zajlott három, szoros kölcsönhatásban álló folyamat. Az igazgatás igazolási eljárással biztosítani kívánt „demokratizálása" mellett, ugyanezen időszakban kellett az egyes pártoknak kiállítaniuk saját „pozícióképes" káderállományukat, s egyúttal fel kellett készülniük az időközben beharangozott nemzetgyűlési választásokra. A demokratikus átalakulás elvi célkitűzése és az ezt megvalósítani hivatott pártok közötti — magától értetődő