Századok – 1992
Tanulmányok - Gyarmati György: Modernizációs szükséglet és hatalmi érdek konfliktusa. Az igazgatásszervezet átalakítása Magyarországon. 1945–1950 II/202
a közigazgatás átalakítása 1945-1950 között 203 ÍJA közigazgatás helyzetét meghatározó fontosabb politikai tényezők a második világháború végén (1944. október - 1945. április) 1944 őszi hónapjaiban egyidőben zajlottak az új magyar államiság megteremtésének nagyhatalmi előkészületei, illetve — azokon a területeken ahol már átgördült a front — a helyi hatalmi intézményrendszer újjászervezése. Mire azonban kiderülhetett, hogy az újjászerveződő magyar közéletben a nagyhatalmak nem látnák szívesen a nemzeti bizottságokat, addigra azok — a háborús megpróbáltatások ellenére megőrzött helyi önszerveződés „szerelemgyerekeként" — megszülettek és (főként az első hónapokban) nagy aktivitással munkához is láttak. A feszültségek megértéséhez célszerűnek látszik a szimultán zajló nemzetközi és hazai történések egymás utáni felelevenítése. aj Nemzetközi konfliktus a nemzeti bizottságok kérdésében Magyarország, mint a Harmadik Birodalommal szövetségben harcoló vesztes állam, a második világháború végén az antifasiszta nagyhatalmak által életre hívott Szövetséges Ellenrőző Bizottság felügyelete alá került. Közép- és Délkelet-Európának azon területeit, melyek a Vörös Hadsereg hadműveleti térségévé váltak — beleértve a „mellékgyőztesnek" számító szövetséges államokat, Csehszlovákiát és Lengyelországot is — döntően Moszkvából kormányozták. Ebben a régióban az angolszász nagyhatalmak kezdeményezései, észrevételei csak akkor gyakoroltak érdemleges befolyást az események menetére, ha azokat a szovjet fél is magáévá tette. E nem túl gyakori esetek egyike volt hatással a magyar közigazgatás újjászervezésére is. Ismeretes, hogy 1944 második felében a Vörös Hadsereg által már elfoglalt lengyel területeken — illetve s szeptemberi átállás után Bulgáriában is — kommunisták által uralt hatalmi fórumok kezdtek tevékenykedni. A nyugati szövetségesek, figyelemmel kísérve a felszabaduló közép- és délkelet-európai térség államaiban formálódó új hatalmi szervek politikai arculatát — hol diplomáciai úton, hol közvetlen tárgyalásokon —, egyre többször jelezték a (még csak embrionális) kommunista dominanciával szembeni fenntartásaikat. Az antifasiszta nagykoalíción belül zajló ezirányú polémia egyik emlékezetes állomása volt Winston Churchill 1944. októberi moszkvai látogatása.2 A brit miniszterelnök felvetette tárgyalópartnerének, hogy a Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottság (más néven Lublini komité) helyi nemzeti tanácsai — illetve a bolgár Hazafias Front nemzeti bizottságai — korántsem reprezentálják a lakosság összes demokratikus irányzatait. A felszabadított európai területek koalíciós alapon tervezett politikai újjárendezéséhez képest ezek a szervek kommunista „felülreprezentáltságot" mutatnak. Hajnalba nyúló megbeszélésükön Sztálin nem csupán arról igyekezett biztosítani az angol kormányfőt, hogy nem áll szándékában a Szovjetunióval határos térségek bolsevizálása,3 hanem — elkerülendő az egyébként is számos ellentéttel terhelt „lengyel kérdés" további éleződését — respektálni látszott brit partnere kifogásait. Az év még hátralevő hónapjaiban a lengyel nemzeti tanácsok addigi intenzív szerveződése megtorpant, s „fokozatosan visszatértek a háború előtti közigazgatási hálózat kiépítéséhez".4
