Századok – 1992
Tanulmányok - Frisnyák Zsuzsa: Az „Erdély-üzlet” működése Magyarországon. Az Erdélyi Szépmíves Céh II/173
174 frisnyák zsuzsa hatott egymásra, így az Erdélyben élő népek megtanulták egymás kultúrájának, műveltségének megbecsülését. Ez az ideológia nemzetiségi türelmet parancsolt.5 Az együttélő népek kulturális közeledésében az erdélyi gondolat népeket összefogó erejében a helikoni írók őszintén hittek. Ezért 1926-ban elhatározták, hogy kapcsolatokat építenek ki a román és szász írókkal. Az első évek közeledésének eredményeként létrejött a romániai Pen Club magyar tagozata, Bukarestben a Helikon előadóestet tartott, az Erdélyi Helikon számaiban megnőtt a román és szász fordítások, ill. könyvismertetések száma. A Céh kiadásában 1924 és 1944 között összesen 125 mű jelent meg. Közöttük 66 regény, 22 verseskötet, 19 antológia, 16 tanulmány- és visszaemlékezéskötet. A Céh történetének első korszakát (1924-1931) a létért való harc, a nagy lendület, a pénzhiány és a kollektív döntések jellemezték. Második, hanyatló korszakában előtérbe kerültek az egyszemélyi döntések, a kiadott könyvek száma csökkent. A helikoni szépirodalom feladata a transzilván gondolat elterjesztése, az önálló erdélyi tudat kialakítása volt. Ennek jellegzetes műfaja a történelmi regény és elbeszélés. Történelmi regényt írni jó vállalkozás volt. Kiadását a Céh vállalta (nem kellett más kiadó után járni), a közönségsiker és a tisztes írói honorárium biztosítva volt. A legjelentősebb történelmi regények: Tabéry Géza: Szarvasbika, Gyallay Domokos: Vaskenyér, Nyírő József: Sibói bölény, Kós Károly: Országépítő, Makkai Sándor: Ördögszekér, Sárga vihar, Táltos király, Magyarok csillaga. A történelmi regények írói azzal indokolták a jelentől való elfordulásukat, hogy a bajok gyökeréig akarnak lenyúlni. Az önérzetükben a „vallani és vállalni" irodalmi vitában megsértett regényírók „kijelentették, hogy ők a rekonstruáláson kívül modern orvos módjára a baj eredetéig mennek vissza és a sebeket nem egyszerű tüneti kezeléssel, hanem gyökerükben kiégetve akarják eltüntetni".6 Ezzel az írói szándékkal nem is volt baj, de a regények történelemszemlélete sok kívánnivalót hagyott maga után. Az írók a múltba vetítették a transzilván életérzést és életfelfogást, s így vétettek a történelmi hűség ellen. A magyarországi kritikusok, történészek a regények történelemszemléletéről szigorú bírálatot mondtak. Tabéry könyve „hátborzongató rémmese, hiányzik belőle a történelem", Nyírő történelemszemléletét elemezve Mályusz Elemér a kulturális süllyedésről elmélkedik, Kós Károly István királyról szóló regénye „tudományos szempontból tarthatatlan".7 A transzilvanista történelmi regényektől a „nemzeti egység őrei" is megrettentek, bennük a magyarság lelki szakadását vélték felfedezni, mert a történelem ábrázolt századaiban a transzilvanizmus vált uralkodó felfogássá. Pl. már István király látja Erdély másságát, amelyben a magyarság nem kultúrateremtő, hanem befogadó, részesedő. Az Erdélyi Szépmíves Céh történelmi regényeket favorizáló kiadói politikájával több író nem értett egyet. Ez robbantotta ki a „vallani és vállalni" vitát, mely szerint az irodalomnak nem a múlttal, hanem a jelennel, a kisebbségi élet problémáival kell foglalkoznia. A vita nem a helikonista írók vitája volt, nem az Erdélyi Helikonban zajlott le. A Céh a vitában nem tudta komoly érvekkel alátámasztani a történelmi regények létjogosultságát. A nemzetiségi irodalom gondozására és megszervezésére hivatott intézmény óvatos kiadói politikája valóságábrázoló és társadalombíráló alkotás. elé sorompót állított (pl. Berde Mária: Szentségvivők, Tamási Áron: Címeresek). Az önálóbb nézetek hiánya azonban lételemétől fosztotta meg a könyvkiadót:
