Századok – 1992

Történeti irodalom - A bécsi pápai követség levéltárának iratai Magyarorlszágról 1611–1786. (Ism.: Bellér Béla) I/152

152 TÖRTÉNETI IRODALOM 152 század első felében nem voltak általános jogi normák. A források azt mutatják, hogy a titkárok túlnyomó része elótte írnokként szolgált. (9. tábl.: 77.1.) Egészében a hivatalnokság a század közepétől már önmagát termelte újjá (elszakadt az egyéb szolgáló és adózó rétegektől), és ez az egységesülő, nagy mobilitású, a központi hatalomnak alávetett és új bürokratikus jellemvonásokkal rendelkező réteg elősegítette az abszolutizmus intézményeinek létrejöttét. Könyve harmadik fejezetében Gyemidova a hivatalnokok szolgálatával járó megélhetési lehetőségeket és vagyoni helyzetüket taglalja. A dumabeli titkárok birtokuk alapján az uralkodó osztály felső kategóriájába tartoztak. A központi hivatalok titkárjainak nagy része középbirtokos, míg kisebb hányaduk kisbirtokos volt A moszkvai írnokok nagy része és a vidékiek felső csoportja a kistulajdonosokhoz sorolható. A szerző alapvető tendenciaként hangsúlyozza a század közepétől a hivatalnokság földbirtokkal nem rendelkező részének növekedését és a rétegen belüli polarizáció fokozódását. Ez a folyamat az ország központjában radikálisabban, míg vidéken lassabban ment végbe. A birtokok csökkenésével párhuzamosan nőtt a pénzbeli illetmények szerepe, de ezek rendszertelensége és eltérő nagyságrendje miatt az egyes hivatalnoki kategóriák vagyoni helyzetének meghatározásában továbbra is nagy jelentősége volt a természetbeni juttatásoknak és az ügyintézésből eredő jövedelmeknek (dohodi otgyel.). Gyemidova fenti megállapításait alátámasztandó, kiemelnénk néhány jellemző tendenciát. A század derekától mind abszolút, mind relatív értelemben nőtt a dumabeli titkárok pénzbeli illetménye (22., 23. és 24. tábl.: 119. és 120 1.). Velük szemben a többi csoport ellátmánya kisebb és kevésbé rendszeres volt. A vidéki írnokok illetményét egyfelől az állami költségvetés és a szolgálat szabályozása (1640-50-es évek), másfelől a helyi lehetőségek határozták meg; így területileg és időrendben eltérő tendenciák és nagyságrendek mutathatók ki. Gyemidova a korabeli hivatalnokságot szociális arculata és vagyoni-jogi helyzete alapján három csoportra (a dumabeli és a prikáztitkárok felső rétege; a titkárok fennmaradó része és a moszkvai írnokok; a vidéki írnokok) osztja. Szerinte a második csoport képezte a kialakuló abszolutizmus államgépezetének alapját. Műve befejező részében a szerző a prikázokban dolgozó hivatalnokok „állami szolgálatának" kérdéskörével foglalkozik. Megállapítja, hogy a forrásokban ugyan a század elejétől megjelentek a hivatali munkára vonatkozó részek, de az utóbbinak az általános szolgálattól való elkülönülése csak a század közepétől terjedt el. A 17. század második felétől az államigazgatás feladatainak bonyolultabbá válásával megváltozott a központi és a vidéki intézmények struktúrája. A hivatali tisztségek bürokratizálódási folyamata alulról fölfele haladt; így az írnokok csoportja három rang szerinti osztályra bomlott (30. és 31. tábl.: 161.1.). Ez a hármas rétegződés a fővárosban igen korán bekövetkezett, míg a vidéki kisebb hivatalokban a század végén jelent meg. Gyemidova szerint az írnokokkal szemben a titkárok csoportja jobban megőrizte az előkelő származás (és nem a személyes képességek) szerinti szolgálat elvét A szerző bő forrásanyag alapján mutatja be, hogy a széles profilú, ugyanakkor az igazgatás specializációját is felmutató intézmények és szakemberek nélkül elképzelhetetlen lenne az orosz abszolutizmus 18. sz. eleji végrehajtó apparátusának kialakítása. Kurunczi Jenő A BÉCSI PÁPAI KÖVETSÉG LEVÉLTÁRÁNAK IRATAI MAGYARORSZÁGRÓL 1611-1786 Magyarország újabbkori történetének forrásai. Szerkesztette Vanyó Tihamér Aladár Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986. 529 old. Magyarország népeinek története szorosan összefonódott a keresztény hittel és egyházakkal. A dogmatizmustól mentes, a történeti élet teljességének megragadására törekvő történetírás nem térhet ki e kapcsolatok ábrázolása és értékelése elő). Ehhez a munkához felbecsülhetetlen segítséget nyújt Vanyó Tihamér Aladárnak, katolikus egyháztörténetírásunk nesztorának előttünk fekvő testes kötete, A bécsi pápai követség levéltárának iratai Magyarországról 1611-1786 c. forráskiadványa. Az állandó pápai követségek, a nunciatúrák intézménye a 16. századra nyúlik vissza. Az első nunciust a német-római császárhoz küldte a Szentszék 1514-ben. A bécsin kívül Grácban is működött rövidebb ideig (1580-1622) pápai követség. A bécsi és a gráci nunciusi jelentésekhez értékes kiegészítéssel szolgálnak az egyes nunciatúrák székhelyein kialakult levéltárak. Míg a