Századok – 1992

Történeti irodalom - A bécsi pápai követség levéltárának iratai Magyarorlszágról 1611–1786. (Ism.: Bellér Béla) I/152

TÖRTÉNETI IRODALOM 153 nuncdusi jelentések és a rájuk adott válaszok a jelentősebb és elsősorban az egyházpolitikai viszonyokba nyújtanak betekintést, addig a nunciatúra levéltárának iratai főként a joghatóságuk alá tartozó területek vallási életére, művelődési és társadalmi helyzetére vetnek fényt. A forráskiadó a Vatikáni Levéltárban három ízben végzett, összesen 22 hónapot felölelő kutatómunkája során kialakította a nunciusi jelentések és a kongregációs iratok közzétételének adekvát rendszerét és módszerét. Nagyon helyesen elvetette az iratok időrendben közlésének gondolatát, mert ez megnehezítené az áttekintést, és szétszakítaná az anyagrészek közti belső összefüggéseket. Az anyagközlés az egyház alapvető szervezeti egységei, püspökségek és szerzetesrendek szerint történik. Az ebbe a keretbe nem illeszthető okmányokat külön egységbe foglalta. Az egyes püspökségek és rendek anyagán belül természetesen már az időrend érvényesül. Ez a szerkezeti megoldás egyformán szolgálja a nagyvonalú áttekintést és a részletekben való elmélyülést. Eredeti és teljes mértékben praktikus az okmányok közlésének módszere is. Az elvileg fontos, tartalmilag újszerű és általános jelentőségű iratokat, valamint a korszellemre vagy az író egyéniségére jellemző stiláris fordulatokat eredetiben adja a kiadó, míg az anyag többi részét tartalmilag hű, tárgyilagosan visszaadott magyar nyelvű kivonatban. Az egészükben eredeti nyelven közzétett iratok elé magyar nyelvű regesztát függesztett, a vegyes nyelvűek elé csak abban az esetben, ha nagyobb részük idegen nyelvű. A kiadvány bevezető tanulmánnyal indul. Ez mind terjedelmét (120 oldal!), mind pedig mondanivalóját tekintve messze meghaladja a forrásgyűjtemények szokásos tájékoztató-eligazító magyarázatát, és önálló értekezésként is megállná a helyét. Tárgyalását a pápaság 18. századi állapotának bemutatásával kezdi. A pápaság a 18. században egyre nehezebb helyzetbe került. A nemzetek fölötti szempontok hitelüket vesztik, és előtérbe nyomul a rideg államérdek, a ragione di stato. A Szentszék számára is egyre nehezebbé válik a kizárólagos vallási orientáció, és keserves hintapolitikára kényszerül az egymással vetélkedő Habsburgok és Bourbonok között. Tovább növeli az egyház bajait a 18. század második felében széles körben hódító felvilágosodás. A pápaságnak a világtörténetre gyakorolt befolyása csekély, és javarészt a kívülállónak negatív és meddő tiltakozásában nyilvánul meg. A pápaság helyzetének általános jellemzését a 18. század pápáinak személyi ismertetése követi. Remekbe sikerült pápai portrék váltják egymást XI. Kelementől (1700-1721) egészen VI. Piusig (1775-1799), meggyőzően bizonyítva a személyiség, általában a szubjektív tényező történelmi jelentőségét. A 18. század legkiválóbb pápájának a tanulmány XIV. Benedeket (1740-1758) tartja, akinek sokoldalúan gazdag egyénisége, kánonjogi tudása, az elvek és a lehetőségek józan mérlegelése, gyakorlatias rugalmassága páratlanul nagy tiszteletet és tekintélyt biztosított. Hasonló anyaggazdagsággal, elmélyültséggel és stiláris remekléssel mutatja be a korabeli pápai államtitkárokat és a bécsi nunciusokat, akik közül Giuseppe Garampi grófot (1776-1785) emeli ki, mint a 18. század legtehetségesebb pápai diplomatáját. Azzá tette őt az egyház ügyeinek teljes meggyőződéssel és odaadással, de ugyanakkor méltósággal való szolgálata, magas szintű értelmessége, kitűnő modora, igen fejlett történeti érzéke és rendkívüli műveltsége. A Bevezetésnek a pápaságot követő másik nagy témaköre a felvilágosult abszolutizmus, elsősorban Mária Terézia és ILJózsef egyházpolitikája. Mária Teréziának 1761-től számítható időskori kormányzatát Visconti pápai nuncius véleménye szerint az jellemzi, hogy egyházi téren az újítások híve, de a pénzügyi vonatkozások kivételével csak pápai jóváhagyással. A cél az állam és az egyház együttes javának biztosítása. Miniszterei viszont az egyházpolitikai reformokat az állami szuverenitás alapján akarják megvalósítani. A pápa beleegyezését legföljebb elnézik. Azzal, hogy az uralkodónőt lassan elszigetelik a nunciatúrától, és az egyházi érdekek ellen hangolják, sikerül is őt megbarátkoztatni a felségjogok egyházra való kiterjesztésének gondolatával. A bevezető tanulmány rendkívül eredeti és sokrétű képet fest a később jozefinizmusnak nevezett államegyházi rendszer genéziséről és valódi lényegéről. Itt módot talál a szerző arra is, hogy a jozefinizmusra vonatkozó külföldi és hazai irodalmat, Eduard Winter, Ferdinand Maass, Herbert Reiser, Meszlényi Antal, Benda Kálmán műveit kritikailag áttekintse. Kosáry Domokosnak időközben megjelent hatalmas alkotását, Művelődés a XVIII. századi Magyarországon (Budapest, 1980.) c. művét, sajnos, már nem értékesíthette, de nagyra értékeli. Csupán azt rója fel neki, hogy „Kosáry túlságosan az egyházon kívülről és társadalmi szempontból szemléli a nagy világnézeti harcot, holott a teljes igazság megkívánná az egyház magatartásának belülről való megértését és az ennek alapján történő értékelést is"(61.), vagyis az immanens kritikát hiányolja. A Bevezetés kiemelkedő csúcsa II. József újszerű és teljesen meggyőző értékelése. A jozefinizmus szellemi alapjai a II. József trónralépte előtti évtizedekben már csaknem mind megvoltak. Működött a jól kiképzett és begyakorolt hivatali apparátus is. Amiben az uralkodó újat hozott, az eredeti személyiségi és