Századok – 1991

Krónika - Szakály Ferenc: Főtitkári beszámoló (1991. április 23.) V–VI/604

KRÓNIKA 609 önmagukért beszélnek. Sajnos a Históriáról mint a Társulat folyóiratáról már csak múlt időben beszélhetek, hiszen a Lapkiadó Vállalat — a lap másik gazdája — olyan anyagi követeléseket támasztott a Társulattal szemben, amelyeknek semmiképpen sem tudtunk megfelelni. így az elnökség és az igazgatóválasztmány, szomorú szívvel beletörődve a változtathatatlanba, lemondott a lapgazdaságról, remélve: ezzel segít a főszerkesztőnek, hogy magát a lapot valamilyen formában megmentse. Az Akadémiai Kiadó permanens válsága előbb csak béklyózta, utóbb immár kifejezetten akadályozta a Társulat másik folyóiratának, patinás fórumának, a Századoknak. megjelenését. A megjelenés szakadozottságát m ár csak azért is szomorúan kell regisztrálnunk, mert a Századok az elmúlt ciklusban nemcsak küllemben újult meg, hanem szerkesztése is átgondoltabb — tematikusabb — lett, mint korábban, s javultak a technikai feltételek is. A szerkesztőség olyan szövegszerkesztőt kapott, amelyen maga készítheti elő a szedést. A kényszerű szünetet talán fel lehetne használni bizonyos rovatok újragondolására, olyan anyagok felhalmozására, amelyek például — egy régi-régi kívánságnak megfelelően — hírt adnának a szomszédos országok magyar történelemmel kapcsolatos eredményeiről. 1987-ben sikerült felújítanunk a nagymúltú, ám időközben korszerűtlennek ítélt és megszüntetett felolvasó üléseket. Az érdeklődés — bár közel sem volt egyenletes — visszaigazolta a kedzeményezés helyességét. Sajnos, tíz előadás utána sorozat elhalt. Bár jogos lenne, nem volna helyes a sorozat megszűnését, és a hasonló találkozási alkalmak megteremtésére irányuló kísérleteink kudarcát kizárólag anyagi okokra visszavezetni. Ezt is — miként annyi mást — inkább a fórumok és a megszólalási lehetőségek burjánzásszerű elszaporodása magyarázza, ami elvonja és agyonterheli azokat, akikre a Társulat is építeni szeretett volna. Ha a Társulat vezetésében erősebb a versengés szelleme, nyilván erőszakkal is életben tartja e fórumot, úgy gondolom azonban — magam is szenvedő alanya lévén a megszólalási alkalmak „bűnre vezető" szaporodásának —, hogy ezzel inkább ártott, semmint használt volna. A Társulat elnöksége — hagyományaihoz híven — ebben a ciklusban is pályázatot írt ki, ezúttal az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karával és a Politikatörténeti Intézettel közösen, családtörténeti témában. Az 1990. december 31-i határidőre 56 pályamű érkezett. Az első három helyezett (20.000, 10.000, 5000 Ft-os) díjainak és az okleveleknek átadására itt, a közgyűlésen kerül sor. A pályázók társadalmi sokszínűsége is bizonyítja, hogy e réven is sikerült erősíteni azokat a szálakat, amelyek Társulatunkat a társadalomhoz kötik. A Társulat kezeli a Károlyi Mihályné által létesített Károlyi Mihály-díjat, melyet olyan fiatal kutatók részére lehet kiadni, akik a 20. századi történelem bármely témájában jelentős eredményeket értek el. Ebben a ciklusban sikerült létrehozni a Ránki György-alapítványt, melyhez a Társulat mellett a Kossuth Lajos Tudományegyetem, az ELTE Tanárképző Főiskolája és a Hadtörténeti Intézet járult hozzá. A 100.000 Ft-os alapítvány hivatalos bejegyzése folyamatban van, s a következő közgyűlésen már kiadható lesz a díj olyan magyar vagy külföldi kutatók részére, akik a magyar történettudományt külföldön eredményesen képviselik. Az 1986-ban megválasztott vezetőség elképzeléseinek másik sarkpontja az volt, hogy a társulati munkának nem a központban, hanem a szakosztályokban, tagozatokban és a vidéki csoportokban kell folynia, amelyekhez a tagság többsége közvet-