Századok – 1991

Krónika - Szakály Ferenc: Főtitkári beszámoló (1991. április 23.) V–VI/604

606 KRÓNIKA te azon alapszabály módosítását, amelynek alapján eladdig — szabályait betartva, de azt a gyakorlatban már számos ponton az igényekhez igazítva — működtünk. Ε munka során ráébredtünk arra, hogy működésünk alapja — amennyiben ez a társulatok szerepére vonatkozó korábbi elképzeléseknek megfelelően elsősorban a tagok kötelességeit hangsúlyozta — egyáltalán nem felel meg sem a követelményeknek, sem azoknak a liberális elveknek, amelyeknek jegyében egy társadalmi szervezetnek működnie kell. így lett kényszerből ösztönzés, s így keletkezett az az új alapszabály, amelyet most — elfogadását kérve — Önök elé terjesztünk. Egy beszámolóban célszerű a lehető legkevesebbszer anyagi természetű panaszokkal előhozakodni, hiszen azok mentségként és üres kifogásként hathatnak. A beszámoló érdemi részére térve azonban, sajnos — mégis legott a pénzhiányból eredő nehézségekkel — kell folytatnom. Az előző főtitkári beszámoló hangsúlyosan utalt arra a változásra, amely a Társulat stratégiájában 1976-ot követően végbement, s amelyet „kifelé fordulásként" jellemzett. „Ez azt jelentette — olvassuk — hogy a Társulat a tudományos közélet autonómiájából ki kívánt lépni a szélesebb értelemben vett közélet territóriumára." Ε „kifelé fordulás" lényegeként és egyben legfőbb eredményeként az előző főtitkár, Szabolcs Ottó azt jelölte meg, hogy a Társulat már nem csupán a történelemmel hivatásszerűen foglalkozó, hanem minden olyan magyar állampolgár — elsősorban persze a történelemtanárok — fórumává vált, akik érdeklődnek a történelem iránt. A célkitűzés — amelyet nyilván az is motivált, hogy Magyarországon a történelem iránt jóval nagyobb a közérdeklődés, mint bármely fejlett nyugati országban, s ezt az érdeklődést ki kell szolgálni — helyesnek bizonyult, s ezt az elmúlt évek fejleményei messzemenően visszaigazolták. Az előző közgyűlés idején a Magyar Történelmi Társulatnak kereken 1800 tagja volt, ez a szám az elmúlt öt esztendő alatt csaknem hétszáz fővel emelkedett. Ezzel a Társulat a legnagyobb magyar társadalomtudományi társasággá vált, sőt — ha lenne ilyen — nyilván előkelő helyet foglalna el a világ hasonló rendeltetésű társulatainak és egyesületeinek rangsorában is. Ez a szám — amelyből aligha önteltség arra következtetni, hogy a Társulatnak tekintélye és hitele van a magyar társadalom szélesebb rétegei előtt — joggal tölthet el bennünket büszkeséggel. A „kifelé fordulás" programja tükröződik abban is, hogy a Társulat tagságán belül a tudományos és felsőoktatási intézményekben dolgozó szaktörténészek aránya erősen lecsökkent. Nyilvántartásaink szerint a Társulat tagsága kereken 2500 fő, lakóhelyét tekintve 1700 vidéki és 800 budapesti. Ebből általános és középiskolai tanár vidéken 145, Budapesten 192, főiskolai tanár vidéken 84, Budapesten 21, egyetemi oktató vidéken 69, Budapesten 85, tudományos kutató vidéken 18, Budapesten 195, levéltáros vidéken 101, Budapesten 56, muzeológus vidéken 92, Budapesten 45, könyvtáros vidéken 54, Budapesten 30, és az e kategóriákba nem sorolhatók száma — segédmunkástól a mérnökig, orvosig, papig vegyesen — vidéken 164, Budapesten 155. Mint a fentiekből kiderül, a tagságban minden számbajöhető réteg képviselve van, kivéve az egyetemi és főiskolai ifjúságot, amelyhez — mint látható — szervezetünk folyamatos próbálkozások ellenére sem tudott megfelelően hozzáférni. Persze nem az a baj, hogy mi nem tudtuk megnyerni saját utánpótlásunkat, hanem az, hogy egyelőre saját szervezeteik is gyengének tűnnek. Ε jelenségre nem tudok magyarázatot találni. Az a tény azonban, hogy az egyetemi ifjúság még alkalmi találkozások