Századok – 1991

Krónika - Szakály Ferenc: Főtitkári beszámoló (1991. április 23.) V–VI/604

KRÓNIKA 607 formájában sem kíváncsi az egyetemen nem tanító, kiváló történészekre, gondolom önmagáért beszél. Amennyire örvendetes a taglétszám rohamos növekedése — s nem kétséges, hogy némi propagandával az könnyen háromezer fölé emelhető lenne —, legalább annyi probléma is adódik belőle. Ennek magyarázatául azonban kisebb kitérőt kell tennem, belefonva abba egyszersmind a leköszönő vezetőség alapvető célkitűzéseiről való számadást, tehát beszámolóm egyik legfontosabb elemét is. Amikor 1986-ban átvettük az előző ciklusban kissé elfáradt és szétzilálódott vezetőségtől a Társulatot, az elnökség szervezeti keretek megerősítését és a társulati élet rendszeressé tételét tűzte ki elsőrendű feladatának. Valami isteni sugallattól vezérelve felismertük, hogy e vezetőség feladata a Társulat átmentése lesz a váratlanul bekövetkezett hullámzások Scyllái és Charybdisei között - az akkor még nem sejtett jobb időkre. Emelt fővel jelenthetem a tisztelt közgyűlésnek, hogy e célkitűzésünknek eleget tettünk, s egy, nemcsak taglétszámában, hanem szervezeteiben és ütőképességében is megerősödött Társulatot adhatunk át utódainknak. Induláskor számot kellett vetnünk azzal is, mi legye a Társulat szerepe a túlintézményesített — de továbbra is újabb és újabb intézményekkel gyarapodó — magyar történettudományon belül, amelyet ráadásul — kár lenne tagadni — egyre inkább szétszabdalnak az egyre hangosabban megnyilvánuló partiális érdekek és a szakmától nem idegen magamutogatás. Vagyis egy olyan közegben, amelyben a korábban afféle, politikailag semleges gyújtőmedencének tekintett Társulat talán ellenféllé, talán hatalomátvételi kísérletek terepévé is válhat. Ma is úgy érzem, bölcs döntés volt, hogy tudatosan a kiszolgáló személyzet szerepét vállaltuk. Nevezetesen: hogy azt nyújtsuk, amire — taglétszámunk okán — egyedül mi vagyunk képesek: eljuttassuk az országos és helyi történész rendezvények hírét a szakmai és a szakmán kívüli körökhöz és ezzel azokat a történész szakma belügyéből társadalmi közüggyé változtassuk. A maguk és testületük méltóságára oly sokat adó nagy elődeink — nemegyszer a hivatalos nomenklatúra szerint is méltóságos urak — bizonyára csóválnák fejüket annak láttán, hogy a Társulat csupán a nagy országos rendezvények rendezőinek egyikeként szerepel. Mi — akik a magyar történettudomány ügyének csupán szerény szolgálói vagyunk — örültünk már annak is, hogy végül is — bár szegénységünk miatt nem számítottunk igazán vonzó partnernek — ezek mindegyikének megrendezésében részt vehettünk, s miközben örültünk a mi szervezési munkánk révén általában megtelt sorok láttán, nem sokat — néha talán túl keveset — törődtünk azzal, hogy az ültetési rendben és a protokollban az eredményeinknek megfelelő helyet kapunk-e. Jelentős volt részvételünk például — hogy csak a legfontosabbakat említsük — a 300 év együttélés (A magyarországi németek történetéből), A moldvai csángók eredete, a Szent István és kora, Kiútkeresés, 1943 című rendezvényeken, a Magyar Történészek Világtalálkozóján és a Mátyás-konferenciákon, stb. A „kifelé fordulás" stratégiája — mint látható — a tanárok beözönléséhez vezetett, amit egyértelműen örvendetes fejleménynek kell minősítenünk. Ez természetesen azt eredményezte, hogy a társulati tevékenység súlypontja átcsúszott a tovább-, illetve átképző típusú rendezvényekre. Ez persze nem baj; éppen ellenkezőleg: ha valamit is sikerült enyhíteni a történelemtanárok körében — az állandó tanterv-