Századok – 1991
Tanulmányok - Fügedi Erik: Sepelierunt corpus eius in proprio monasterio. A nemzetségi monostor I–II/35
56 FÜGEDI ERIK mosi László a másik fél, az alapítók igényeire utalt, s az eltérést a ciszterek merevségével magyarázta a temetkezés kérdésében. Nyilvánvalóan mindkét ok közrejátszott, de úgy tűnik, hogy a társadalom szempontjából az utóbbi volt a fontosabb. Magyarországon a király csak egyszer szólt bele a temetkezési jogba, amikor Kálmán a 73 tc.-ben kimondotta: sepultura Christianorum non, nisi in atriis ecclesiarum fiat. Ez nem zárta ki a temetkezést, csupán a hajótól és a szentélytől akarta távoltartani a sírokat. Forrásaink hiányos volta, meg egyház- és társadalomtörténetünk fejletlensége következtében a temetkezésekről (ideértve a királyiakat is) igen keveset tudunk. Ha most megkísérlem összefoglalni azt, amit egy időben korlátozott kutatás során felderíthettem, ismét csak a szóbeliségre kell kitérni. Magyar nemesek ritkán tettek végrendeletet, mert azt a világi javakról való intézkedésnek tekintették, erre pedig az esetei túlnyomó többségében nem volt szükség, hiszen az ősi birtokok öröklésének megvolt a maga szigorú útja; ha olyan helyzet állt elő, amely intézkedést igényelt, azt szóban is megtehették. Ennek egyenes következménye, hogy nagyon kevés végrendelet maradt fenn, de sok olyan bevallás, amely valakinek halálos ágyán kinyilvánított végső akaratát rögzítette. Ez nemcsak a közép- és kisbirtokos nemesek között járta. Amikor 1327 végén Köcski Sándor országbíró megbetegedett, I. Károly László kalocsai érsek vezetésével szabályos küldöttséget menesztett hozzá, amelynek tagjai nem kisebb emberek voltak, mint András alkancellár, fehérvári prépost, Micsk sziavon bán, Demeter tárnokmester és Treutul Miklós pozsonyi ispán. Az országbíró, akinek irodáján több írástudó állt alkalmazásban, előttük szóban végrendelkezett, s ennek egyik pontját (?) foglaltatták írásba a király neve alatt kiadott oklevélben.13:1 A meghökkkentő példa azt is megértetheti, hogy ilyen okiratokban a temetésről nem — vagy csak egészen kivételes esetben — volt szó. Az országbírónak csakúgy, mint a kisbirtokos nemesnek, jogában állt sírhelyét megválasztani. Nemsak a Bebekek választottak maguknak sírhelyet, hanem így tett Morócsuk királynéi lovászmester is 1360-ban, amikor szabályos írásbeli végrendeletében az óbudai klarisszák ^egyébként a királyné kedvenc) templomát „választotta meg" végső nyughelyének.1 "6 így tettek a Farnosiak, akik ugyan a messze Tolnába jutottak el, 1401-ben mégis visszatértek ősi megyéjükbe, és a felnémeti pálosok templomát „választották maguknak temetkezőhelyül", ahol haláluk után „tisztességüknek megfelelő" temetést vártak el a barátoktól.1 7 Feltételezhetően a legtöbb nemes számára a plébániatemplom jelentette a megfelelő helyet, s erre látszólag féltékenyen ügyeltek. Legalábbis erre kell következtetnünk Tamás esztergomi érseknek a szerdahelyi (Pozsony m.) plébánoshoz intézett utasításából. Vizsgálja ki — szólt az utasítás — a Szerdahelyi nemesek panaszát, hogy emberemlékezet óta ők az ottani Szent György templom pátronusai, de mostanában „más nemesek és népek is ott akarják magukat eltemettetni."138 Kénytelen voltam a források hiánya miatt a plébániákat is figyelembe venni. A monostorokra vonatkozólag egyetlen késői oklevéllel rendelkezünk, s ez Pásztói János fia ifjabb Jakab 1428-ban kelt szabályos végrendelete. Jakab a pásztói monostor kegyura volt, a temetkezés helyét nem kellett „választania", arról egy szó sincs az okiratban, végrendeletet is gyaníthatólag azért írt, mert csak lányai voltak. Az apátra lovakat hagyott „azért, hogy az apát úr, ha másképpen nem teheti, legalább egy fa-
