Századok – 1991
Tanulmányok - Fügedi Erik: Sepelierunt corpus eius in proprio monasterio. A nemzetségi monostor I–II/35
A NEMZETSÉGI MONOSTOR 55 építési ideje érdekel, hanem inkább az a magatartás, amely a közös temetkezőhely kialakításához vezetett. Az Ákos nemzetségnek két monostora volt, az egyik Pest megyében, a másik a Szilágyságban. Ezért is érezhették úgy, hogy águknak új temetkezőhelyet kell építeni, s mivel Pelsőcön várat is emeltek, az ottani Szent György templomot választották ki erre a célra. Szükségét érezték annak, hogy egy és ugyanazon egyházi intézmény őrizze valamennyiük földi maradványát, ez illette meg elődeiket, ezt kellett megteremteni az új birtokközpontban is, még akkor is, ha nem volt monostor.128 Tudatos eljárásuk aligha vonható kétségbe. Önkéntelenül is felmerül a kérdés: a dinasztiát utánozták? Szent István után minden uralkodónkat — az egy Salamont kivéve — a saját maga alapította templom fogadta be halála után, ideértve a két kívülállót, Aba Sámuelt és Pétert is. Tudjuk, Szent László váradi temetésével ez a korszak lezárult, Kálmántól III. Béláig megszakítatlanul a fehérvári bazilika volt az Árpád- háziak közös temetkezőhelye. A temetkezőhely kiválasztása, sőt a templomba történő temetkezés ellen az egyháznak nem volt kifogása. A szokás teológiai alapja az hit volt, hogy az elhunyt halálától kezdve az utolsó ítéletig semmit sem tehetett saját üdvözülése érdekében; szószólóra volt hát szüksége, ezt a szerepet a templomban eltemetett mártírtól várhatta el leginkább. Nem minden templom büszkélkedhetett mártír sírjával, de mindegyik oltárában meg lehetett találni egy szent földi maradványának egy csekélyke részét, ez a szent is lehetett pártfogó. Ebből a hitből kifolyólag a hívők igyekeztek a templomon belül, a szent közelében sírhelyet találni maguknak (sepultura ad sanctos).129 Szent Gergely pápa mondta ki azt a már inkább gyakorlati szempontokat érvényesítő meggyőződést, hogy a „rokonok valahányszor a szent helyre jönnek, övéik sírját is megtekintik, megemlékeznek róluk, és imádkoznak értük",13 0 ez is hozzájárult a templomi temetkezések elterjedéséhez. A pápákat, püspököket, a császárokat és családtagjaikat kezdettől fogva templomban helyezték örök nyugalomra, de a 4. századtól fogva az egyszerű hívők között is általánossá vált ez a szokás. Érdekes, hogy az egyház ezt a kérdést a középkorban nem tudta megnyugtatóan rendezni. Mindig voltak olyan prelátusok, akik ellenezték a sírok elhelyezését a templomban általában, vagy különösen a hajóban és a szentélyben, ahol a szentmisét bemutatták. A világi hatóság is beleszólt a kérdésbe, így született meg 813-ban az a capitulare, amely szerint „mortui in ecclcsia non sepeliuntur, nisi episcopi aut abbates aut bonipresbyteri aut fideles laici".lil Talán felesleges leírni, hogy a „világi hívő" fogalma nem volt könnyen meghatározható. Elvileg a papságnak volt joga dönteni a kérdésben, de a templomok alapítóinak és utódainak mindig megmaradt az a kiváltsága, hogy templomukba temetkezhettek,13 2 s ez kánonjogilag is ius hereditarii/7>i-nak számított. A templomi temetkezés legszigorúbb ellenzői a ciszterciták voltak, akik csak királyok, királynék, érsekek és püspökök temetését engedélyezték saját templomaikban 1152-ben, majd 1170- ben az engedélyt az apátokra is kiterjesztették. Álláspontukon a 13. századi nagy reguláikban (Institutiones capituli generalis 1240-1256 és Liber antiquarian definitonum 1289-1316) sem változtattak.1 3 Mezey László figyelt fel arra, hogy a középkori Magyarországon — Nyugat-Európával szeges ellentétben — több volt a premontrei prépostság, mint a cisztercita apátság, s ezt a jelenséget kizárólag a rendek eltérő magatartásával magyarázta. Soly-
