Századok – 1991

Történeti irodalom - Szanyin G. A.: Otnosenyija Rossziji i Ukrainü Krümszkim Hansztvom v szeregyinye XVII veka (Ism.: Gebei Sándor) V–VI/584

586 TÖRTÉNETI IRODALOM Ilyennek véljük többek között az Iszlam-Girej kán halálát követő (1654 június) krími belpolitika ábrázolását, amikor is, Szelim-Girej (a kánfi) és Mohamed-Girej (Rhodosz szigetén, török háziörizetben levő fivér ) vetélkedésében a tatár nagyvezír, Szeferkazi-aga törökpártisága, vagy az orosz-ukrán egyesülés miatt kikényszerített reális törökpártisága a fivér isztambuli megkaftánozását segítette elő. Az eset kapcsán hiteles képet nyerünk arról a bonyolult kapcsolat- és érdekrendszerről, amely a Krím-Porta és az Ukrajna-Oroszország „szövetségek" között létrejött. Helyesen értékeli Szanyin - véleményünk szerint - a krími politizálás mozgató rugóit, amely nem más, mint a térség valamennyi nagyhatalmával való szövetség (adott esetben a Rzeczpospolita vagy Oroszország a Porta eszmei, gyakorlati pártfogásával). Az 1654-ben létrejött erőkoncentrációt a krími külpolitika nem ismerhette el, ugyanis a Rzeczpospolita katonai megsemmisítése a bizonytalanságot és labilitást árasztó Isztambul hatékony támogatása nélkül a Krími Kánság létét, ill. nemlétét vetíthette előre. A káni fővárosban, Bahcsiszerájba érkezett orosz követek hiába ajándékozták meg a szokásosnál is gazdagabban az új kánt, a diván befolyásos tagjait (nuretdin, kalga, murzák), a cári titulus bővített változatát - „Kis-Oroszország uralkodója" - nem tudták elfogadtatni. A nagyvezír világosan fogalmazott: az egyesülés elismerhetetlen, de törvénytelen is, hiszen a kozákok többszáz évig a lengyel király alattvalói voltak, hét éven át (1648-1654) a tatárokkal egy oldalon harcoltak, most pedig a cárnak esküdtek hűséget? A Zaporozsjei Had hűtlensége nem marad válasz nélkül - fenyegetőzött Szeferkazi-aga -, ha a kozákhetman nem érvényteleníti a perejaszlavli rada végzéseit. A tatár diplomácia vezetőjének kezében további nyomós érv az volt, hogy az ukrán végekre ígért tatár bosszúhadjárat semmiképpen sem érinti az orosztatár egyezményeket, hiszen a Krím a cárhoz nem tartozó területeken érvényesíti akaratát. Az egyértelmű kihívás éle mégis letompult 1655 novemberére, Bahcsiszeráj visszakozni kényszerült agresszivitásától. Ennek okát az Ozornaja-i vereségben, de sokkal inkább, a Porta magatartásában látja a szerző. 1654-55-ben még nincs abban a helyzetben a szultáni udvar, hogy a doni és zaporozsjei kozákok tengeri portyáit elhárítsa, hogy a velencei blokádját felszámolja, ezért a török érdekek kaphattak zöld utat a kozák-tatár megállapodásban. Ez a megállapodás kétségkívül az ukrán-orosz diplomácia sikerét jelentette és perspektivikusan az Oszmán Birodalom elleni háború tervét sem zárta ki, de hogy ezt „a Balkán népeinek felszabadítása" stratégiai célkitűzésnek minősítsük, abban vitáznunk kell a szerzővel. Ugyancsak vita alapját képezheti a krími politika irányváltásának leszűkített magyarázata. Nem vonhatjuk kétségbe, hogy az 1657-es krími hadivállalkozásokban közrejátszott a feszült belpolitikai helyzet (1656-ban a kényszerű tétlenség miatt a Krím komoly bevételi forrástól - rabszolga, zsákmány - esett el az 1656/57. évi kegyetlen tél miatt jelentős állathullás következett be), azt viszont hiányoljuk a munkából, hogy az 1656 végén életre hívott lengyelellenes koalíció (svéd-kozák-erdélyi) bomlási folyamatára nem ι figyelt fel Szanyin. Márpedig az erdélyi-kozák viszony romlása, majd a svéd sereg elvonulása a tengermellékre mind olyan mozzanat, amely ismertté vált a tatárok előtt. Ezt a kínálkozó lehetőséget használták ki Rákóczi hadának fogságba ejtésekor. A totális meglepetés ezen a ponton éri az olvasót, legalábbis a magyar olvasót. Szanyin úgy tudja Zsukov cári követ jelentése alapján, hogy a medzsibozsi vereség után a 10 ezerre olvadt Rákóczi-had Kamenyec környékén a tatárokkal megütközött és ott teljesen megsemmisült. Mindössze 15-20(!) ember élte túl a csatát, de ők sem kerülhették el a tatár rabságot. (227. oldalon, majd ismételve az adatok a 242. oldalon; a táblázatban). A forráskritika hiánya alaposan félrevezette a szerzőt. Hogyan lehet az, hogy a kortársak minimum 12 ezer, maximum 25 ezer rabról tesznek említést.? Például, a lengyel Wieliczko - oroszul is kiadott művében: Letopis szobütyij ν Jugozapadnoj Rossziji ν XVII veke Kijev, 1848. 248. 1. - a magyarok veszteségeit 5000 halottban jelölte meg és hozzátette: „több mint négyszer annyit rabul ejtettek Kemény János Hetmannal együtt". A monográfia azt is „elhallgatja", hogy II.Rákóczi György Medzsibozsban kapitulálni kénytelen a lengyelek előtt, s menekülése fejében lemond valamennyi hódításról, politikai céljáról, hadisarc fizetésére kötelezi magát stb. Éppen azon a napon lépi át az erdélyi határt csekély kíséretével, amikor hátrahagyott seregét utóiéri a katasztrófa. A helyesbítések számának gyarapítása - úgy véljük - nem oldja meg az alapvető problémát, azt ti., hogy Kelet-Európában (s nemcsak a Szovjetuniót, hanem Lengyelországot, de Bulgáriát is idesorolom) hiánycikk egy modern, a középkori Magyarország történetét bemutató szakmunka. A recenzió félreérthetetlenül megfogalmazza azt az igényt, hogy az Erdély története (egykötetes változat) orosz fordításban való megjelentetése legalább olyan fontos, mint az angol, a német, a francia kiadás. Gebei Sándor