Századok – 1991

Történeti irodalom - Monclos de Xavier: Histoire religieuse de la France (Ism.: Bán Ervin) V–VI/581

582 TÖRTÉNETI IRODALOM útját ismerhetjük meg. A gall ősvalással kezdi, és a nyolcvanas évek nagy vallási tarkaságával, új vallások - és vallástalanságok - keletkezésével és bevándorlásával fejezi be. A történettudomány a gall pogányságig tud visszafelé haladni az időben. Amit Monclos erről a vallásról ír, valláslélektani szempontból is nagyon érdekes: szerinte közösségi vallás volt, és nem tudott eljutni az egyénig; a római hivatalos vallás ezt még tetézte a ridegségével. A kereszténység azért aratott viszonylag gyors sikert, mert az egyén kérdéseire tudott választ adni. Még egy, számunkra igen érdekes megállapítás a késői ókorral foglalkozó fejezetből. A „konstantini fordulat" napjainkra eléggé általánosan elismert útelágazás, sok későbbi negatívum kiindulása lett, katolikus oldalon is kezdik így értékelni. A nem katolikus történészek egy része azonban úgy látja, hogy volt ennek előzménye, a kereszténység már a második században kezdett a világ felé fordulni és ezzel eszmeileg hígulni. (L. Deák Dániel: Erkölcsi eszmény és gyakorlati hatékonység. Egyház és Világ, 1990. aug. 10.-18. 1.) Ezt a fordulatot Monclos is észleli, de a pozitív oldalát mutatja meg: szerinte Clemens és Origenész összebékítette az evangéliumot az antik kultúrával. Az összebékítés valóban áldásos tett volt, de vajon nem kísérő jelensége ez egy kevéssé áldásos folyamatnak? A galliai keresztény századok történetét Monclos úgy mutatja be, mint a hívek küzdelmét a vallásukért, a saját egyházért. Az első, a már megkeresztelkedett nép számára vesztes szakasz a Nagy Károly előtti időkben kezdőtött, és körülbelül az ezredfordulóig tartott A hierarchia elfordult a néptől. Ekkor kezdték a templomokat úgy építeni, hogy az oltár nem középre, hanem a templom egyik végébe került, a szentélyt pedig ekkor választották el jól láthatóan a hajótól, jelezve, hogy a papnak külön hatalma és működési területe van, és a hívő nem lehet tevékeny része a szentségi cselekménynek. Az ezredforduló táján indított harcot a nép, a világi hívő vallásnak az egyházának visszaszerzéséért. A könyv szerint az egész második évezred francia katolicizmusának története: megújulási törekvés. Két irányban folytak a próbálkozások: az egyházon belül (ennek előjátéka volt a clunyi reform) és az egyházon kívül. Az utóbbiak szülték az eretnekségeket, majd a kálvini reformációt (Érdekes, hogy kevés szó esik a janzenizmusról.) Kálvin után, a reformáció, a protestantizmus jelenlétében is folytatódott az egyházon belüli megújulás sokféle próbálkozása, mozgalma, új és új eredményekkel, egészen napjainkig. A könyv világi tudományos intézmény megrendelésre készült, ezért a minden bizonnyal - és észlelhetően - katolikus szerző visszafogottan nyilvánít véleményt. A protestánsok sorsáról szenvtelenül beszél, de egyetlen szóval sem mentegeti a katolikus egyházat és az ancien régimet Pedig a protestáns sors a nantes-i ediktum visszavonása (1685) és a jogfosztás megszüntetése (1787) közötti mintegy száz évben keservesebb volt, mint a magyar protestánsoké. Az 1787-i királyi rendelet egyébként a protestánsoknak csak a személyes és állampolgári jogait állította helyre, vallásuknak biztosítékokat nem adott, azt tulajdonképpen nem ismerte el. 1789. július 14-én kitört a mindezt felforgató vihar. Egy-két év múva, az új törvények bevezetésével, véget ért Randaország keresztény századainak kora, megszületett a Laikus állam (a fejezetcímek is jelzik). A királyi restauráció és a második császárság megpróbálta a régi vallási struktúrákat és valláspolitikát feltámasztani, s ezt a nem katolikusok mindig megszenvedték, de néhány évi erőlködés után a reakciós kísérletek mindig kudarcot vallottak. Ma Franciaországban igen tarka és változékony a vallási helyzet, s ezt Montclos kitűnően írja le. Szerinte mintegy kétezer(!) szekta működik, az országnak többmillió mohamedán polgára van, megjelent az ortodox kereszténység (görögkeletiek - mint mindenfelé Nyugaton). A protestáns sereg kicsi, de szilárd és sikeres. Létszáma kb. 850 ezer, a lakosság másfél százaléka, de „hallgatóinak" (audience, a szót nehéz értelmezni) számaránya ennek három-négyszerese. A szerző megjegyzi: a francia protestánsok számarányuknál fogva jóval nagyobb százalékban kerültek szellemi és közéleti vezető pozíciókba. A történelmi folyamat bemutatása olyan közel jut napjainkhoz, hogy az utolsó lapokat vallásszocilógiai helyzetismertetésnek tekinthejük. A katolikus egyház ma is megkereszteli az újszülöttek nyolcvankét százalékát, a felnőttek körében mégis kisebbségbe szorult. (A 104. lapon látható térkép azt mutatja, hogy az ország területének egy részén n:íg többségben vannak az aktív keresztények.) Papi utánpótlás szinte semmi. A következtetés mégsem pesszimista: a vizsgálat „a trienti egyház halotti maszkját tárta fel", de helyette új, missziós szellemű és főként a világiak aktitivására támaszkodó egyház születik. Befejezésül egy nyelvi természetű megjegyzés. A nyelvész vagy a nyelv iránt fogékony olvasó észreveszi, hogy azokra az eseményekre, amelyeket a magyar szakirodalom és történelemtanítás megtérítésnek, megkeresztelésnek szokott nevezni, Monclos az evangélisation, évangéliser szavakat alkalmazza. Váló-