Századok – 1991

Tanulmányok - Kalmár János: A Bánság berendezése az Einrichtungswerk alapján V–VI/489

490 KALMÁR JÁNO: szabályozta az újszerzeményi területeken fekvő birtokok elidegenítését Az 1715. és 1722-23. évi országgyűlés törvényekkel igyekezett korszerűsíteni a harmincadhivatalok működését. 4

. A betelepítések, bevándorlások pedig bosszú időn át, a 18. század nagy részében is tarottak lényegében az Einrichtungswerkben megfogalmazott elvek szerint.5 Ε felsorolás még jócskán folytatható, de nem lenne célszerű elegyíteni olyan javaslatokkal, melyek más egykorú tervezetekben szintén megjelentek6, hiszen ilyenek esetében aligha dönthető el, hogy éppen melyik nyomán valósították meg. Különösen akkor, ha a kivitelezés — a végrehajtók szándéka, vagy a körülmények hatására — némileg eltért a papírra vetett elvtől. Viszont a német-osztrák szakirodalomban az utóbbi évtizedekben többször is felbukkanó azon tétel, hogy az 1716/17. évi török elleni visszafoglaló háborút követő kamarai berendezkedés a Temesi Bánságban a Kollonich-féle tervezet alapján történt volna7

, már csak azért is figyelmet érdemel, mert a magyar történetírás erről mindeddig nem nyilatkozott, de méginkább azért, mert az Einrichtungswerk javaslatainak a bánsági gyakorlattal való szisztematikus összevetése mindeddig nem történt meg. A továbbiakban ezért ezt kísérlem meg, részben a bíboros-érsek elnöklete alatt készült előterjesztés szövegére támaszkodva, részben pedig a Bánságra vonatkozó forráskiadványok és a — szerencsére elég széleskörű és bőséges — szakirodalom idevágó munkáira építve.8 A Temesi Bánság Dél-Magyarországnak északról a Maros, délről a Duna, nyugatról a Tisza, keletről pedig Erdély határolta területére terjedt ki. Ez a vidék 1552-ben, Temesvár török kézre jutásával került oszmán fennhatóság alá. A Savoyai Eugén herceg vezette császári sereg 1716. évi hadjárata során került a terület egy része, a következő évben pedig egésze Habsburg kézre, további déli, az egykori Magyarországon is kívül eső területekkel együtt. Ezt a helyzetet 1718-ban a császár és a szultán között létrejött pozsareváci béke szentesítette. III. (VI.) Károly császár-király fegyvereinek győzelmével voltaképpen semm· nem állt útjában annak, hogy a Bánságot visszacsatolják Magyarországhoz. Erre mégis csak jóval később, 1778-ban került sor. Mindaddig hiába léptek fel a magyar rendek területe reinkorporálása érdekében, a kormányzat a karlócai békében (1699) Magyarországhoz visszacsatolt területeken tapasztalt negatív jelentésekre hivatkozva elutasítota követelésüket. Ez utóbbiakon ugyanis a birtokosok Bécs szerint oly nagymérvű pénz- és munkajáradékkal terhelték a lakosságot, hogy az állami adószedők jóformán már semmit sem tudtak behajtani a kincstár részére. Persze nemcsak a fiskális, hanem a katonai érdek is amellett szólt, hogy a Bánság a magyar hatóságok kikapcsolásával, közvetlenül központi kormányszervek irányítása alá kerüljön. Ez a terület ugyanis az egész újszerzeményi határvidék középső részén feküdt9, és stratégiailag is fontos Vízi utak haladtak át rajta. A Bánságot az udvar egy „absolutum, inalienabile dominium vei peculium regium"-nak, azaz olyan királyi birtoknak tekintette, amely felett az uralkodó korlátlan és elidegeníthetetlen tulajdonjoggal rendelkezik. Ennek folytán logikusnak ítélték, hogy közigazgatásában a központi intézményeken kívül más — így magyar — hatóságok utasítása nem érvényesülhetett, s hogy nemesek birtokszerzését sem engedélyezték ott.10

Minderre az szolgált jogcímül, hogy az ellenségtől fegyveres úton visszahódított földet újszerzeményi (neoacquisti-