Századok – 1991
Tanulmányok - Varga J. János: Kollonich Lipót és az Einrichtungswerk V–VI/449
BERENDEZÉSI TERVEK A TÖRÖK KIŰZÉSÉNEK IDEJÉN 477 Az emlékirat készítői abból indultak ki, hogy Magyarország a Habsburgok Duna menti monarchiájának egy része, amiből logikusan következett, hogy e nagykiterjedésű „örökös tartomány" anyagi jólétének emelésével törődni kell, éppen úgy, mint ahogy a bécsi kormány a cseh-német örökös tartományok esetében is tette. Az egész monarchia érdeke — mondják a szerzők —, hogy minden tartomány önmagát eltartsa, ezért kell Magyarországot is képessé tenni erre: a közigazgatást és az igazságszolgáltatást különválasztani, a törvényeket revízió alá venni, a feudális fellebbviteli bíróságok helyett új fellebbviteli fórumokat létrehozni, új perrendtartást bevezetni a törvény előtti egyenlőség elvének kimondásával, továbbá benépesíteni és gazdaggá, valamint jövedelmek szolgáltatására alkalmassá tenni, amihez szinte elérkezett az utolsó pillanat. Itt csak gyors és erélyes központi akarat segíthet, más szóval az abszolutizmus bizonyos eszközeinek alkalmazása. Ilyennek bizonyult a töröktől visszafoglalt területek, a neoacquisita sorsának központi, a nemesség érdekeit sértő intézése. Uralkodói proklamálására és elfogadtatására nem volt szükség, hiszen a magyar alkotmányos hatóságok úgysem zavarhatták útját: az országgyűlést a király nem hívta össze, helyette nádori concursusok működtek, de azok csak adózási kérdésekben voltak illetékesek, a fontosabb ügyeket kivették a Magyar Kamara kezéből, a nádori panaszos feliratoknak semmi foganatjuk. Ez a magatartás nyilvánult meg a rendiség hagyományait őrző felsőbírósági szervezet „elpusztítására" tett javaslat esetében is: széttördelni a régi igazságszolgáltatási rendszert, de az új felsőbíróságok beosztásában mégis a régi berendezést követni.7 6 Ha az „Einrichtungswerk" szövegében fellelhető ilyen és ehhez hasonló javaslatokat az abszolutista államelmélet klasszikus normái alapján mérlegeljük, vagy mondanivalójukat a „kemény vonalat" képviselő udvari tisztségviselők tolla alól kikerült javaslatokkal vetjük össze, akkor azt tapasztaljuk, hogy az „Einrichtungswerk"-ben megmutatkozó abszolutizmus jócskán szelídült az 1673-81-es alkotmánysértés óta. A bécsi udvar házatájékáról származó tervezetek közül elegendő, ha csak Johann Flämitzer hadbíró „Der in böhmische Hosen ausgekleidete ungarische Libertiner..." című röpiratára (Würtzburg, 1688) utalunk, amely a már 1671-ben is hangoztatott jogeljátszási elméletet alkalmazta az új viszonyokra, és a rebellióra hajlamos magyarországi „szabadgondolkodók" kitelepítésére tett javaslatot77 , továbbá a Tüzes Gábor néven ismertté lett itáliai szerzetes századfordulón készült tervezetét7 8 említjük, amely a magyarországi rendezés kulcsának a vármegyeszervezet széttörését tartotta. Az „Einrichtungswerk"-től minden ilyen szándék távolt állt, javaslatait a fennálló alkotmányos keretek elfogadása és fenntartása mellett, a közjólét emelésének az igyekezete, emellett a társadalom alsó néposztályainak helyzetén való segítés szándéka hatotta át. Amint Wellmann Imre írja: „helyet akart Magyarországnak a nap alatt". Az „Einrichtungswerk" ellentmondásos abszolutizmusát — amit talán a mérsékelt abszolutizmus fogalmával jellemezhetünk a legjobban — az a viszonylagos szünet határozta meg, amely a 17. század 80-as éveiben a Habsburg centralizáció és a magyar rendiség küzdelmében beállt. Ezt a tényt Kollonich Lipót nem hagyhatta figyelmen kívül. Ebből következik a tervezet központosító tendenciáinak visszafogottsága, ami akkor válik igazán szembetűnővé, ha szemléletmódját Kollonich korábbi megnyilvánulásaival vetjük össze. A bíboros egyéni fejlődése ebből a szempontból ugyanis szinkronban állt a Habsburg politika alakulásával — állapítja meg Benczédi László — :