Századok – 1991

Tanulmányok - Varga J. János: Kollonich Lipót és az Einrichtungswerk V–VI/449

BERENDEZÉSI TERVEK A TÖRÖK KIŰZÉSÉNEK IDEJÉN 473 valamennyi uradalom s fekvő birtok viselné (mégpedig úgy, ahogyan a jobbágyi porták után fizetnek), egy sem vétetnék ki, bármely rendű vagy állapotú legyen a birtokos, akár főpap, akár világi úr, akár nemes, akár káptalan, akár város, akár katona vagy kamaratiszt, mert a méltányosság úgy kívánja, hogy mindenki viselje a terhet, aki élvezi a hasznot. Egyedül a plébánosok és az iskolamesterek házait és földjeit lehetne kivenni,68

továbbá a nemesi kúriát, mert abban áll a kisebb magyar nemességnek még fennmaradt egyedüli vigasztalása, hogy szabadságának és kiváltságának jelvényéül bír egy szabadítékos urdvart, amely bizony rendszerint nem ér többet egy közönséges jobbágyháznál, a különbség tehát csak a kiváltságban áll. Azután tekintetbe kell venni, hogy ilyen kiváltság a többi örökös tartományban is létezik, meg kell tehát tartani, anélkül azonban, hogy a praedialistákra is alkalmaznák." Az albizottság úgy gondolja, hogy az adómegajánlás ne csak egy, esetleg néhány évre szóljon, hanem örökös legyen, „mert lesznek ezentúl is háborúk, s a béke műve szintúgy igényel költséget, mint a hadviselésé". Az adó felosztását és behajtását pedig ezentúl ne a kamarai tisztek és a hadbiztosok végezzék, hanem bízzák meg velük a városi és megyei törvényhatóságokat. A kamarai adószedés és a katonai executio ugyanis a lakosság elnyomorodását eredményezi. Az „Einrichtungswerk" Camerale fejezetének szerzői megrendítő képet rajzolnak az ország állapotáról. ..A meglévő népesség megtartása is veszélyben van — írják —, mivel a súlyos adóterhek korlátlan önkényre hagyott behajtása inkább elnéptelenedésre, a királyság pusztulására vezet. A parasztok közül máris sokan elmenekültek az országból, s ha földesuraiknak sikerül is történetesen egy részüket visszahozni, az adószedők nyomban lecsapnak rájuk: az előbbiek kíméletlen végrehajtóként járnak el a török mértéke szerint, az utóbbiak pedig, ami megmaradna, azt is elragadják. Két ezred egyebet sem tesz, mint hogy végrehajtással gyötri a falvak lakosságát, kiűzi házából, s ráadásul nyomorékká veri, ha jajgatni mer. De ennél is elviselhetetlenebb a népre nehezedő nyomás, mikor a csapatok valamely falun keresztülvonulnak, vagy pedig oda szállásolják be őket. Zavarnak, kártételnek, kihágásnak, túlkapásnak se szeri, se száma, s nincs aki a parasztot megoltalmazza tőlük. Valóságos hadiállapot ez: a katonaság úgy bánik Magyarországgal, mint ellenséges területtel. Ha ravaszsággal, rászedéssel nem tud kifogni a paraszton, az önkény s az erőszak fegyveréhez nyúl és kicsikarja tőle, amit csak lehet. Ε legmagasabb fokra hágott, megsemmisítéssel fenyegető visszaélések láttán már-már attól tartani, hogy az ország teljes pusztasággá süllyed. Az ellenség nem fog habozni, hogy a szorongatott, mindenéből kifosztott népet jobb bánásmóddal a maga oldalára vonja." Elképesztő részleteket említenek a csalás, sikkasztás, zsarolás sokféle módjáról, amellyel a kamarai tisztek és a katonaság a lakosság pénzét elveszik és elszámolás nélkül naguknak megtartják. Az Udvari Kamara magyarországi bevétele az utóbbi öt évben (1684-88) csak 2.600.000 forint volt, holott Magyarország legalább tíz, de egyesek szerint húszmillió forintot fizetett a behajtó közegeknek. Ε tárgyilagos és tragikus kórkép után az albizottság számba veszi azokat a jövedelemforrásokat, amelyek még növelhetik a Kamara bevételeit: a jövedelemadót, a harmincadot és a különböző bányaregálékat (só, salétrom, fém), valamint a postaforgalomból származó jövedelmet. Közülük a jövedelem- vagy másként fogyasztási adó (accisa) a legfontosabb, amelynek újbóli bevezetését javasolja. Ez az