Századok – 1991
Tanulmányok - Varga J. János: Kollonich Lipót és az Einrichtungswerk V–VI/449
450 VARGA J. JÁNOS Az 1687-88-as országgyűlés idejére egyre nagyobb területek szabadultak fel a török hódoltság alól, s az az idő sem látszott távolinak, amikor helyreállíthatók a Mohács előtti országhatárok. Ebben a helyzetben szükségszerűen vetődött fel a kérdés: hogyan alakuljon az ország politikai, társadalmi és gazdasági élete a török kiűzése után? A hosszú török uralom a régi magyar közigazgatási intézményeket részben megszüntette s ami megmaradt, az a másfél évszázad folyamán elavulttá vált. Az állam megváltozott igényeinek, a társadalom szükségleteinek a régi intézmények nem feleltek meg többé, reformokra volt szükség. Országos és birodalmi érdek egyaránt megkövetelte, hogy sürgősen rendezzék Magyarország államgazdasági viszonyait is. 1688-ban a Habsburg-birodalom mintegy 20-30 millió rajnai forint államadóssággal lépett a háború új szakaszába.5 Katonai kiadásai a Rajna menti francia támadás (1688 szeptember) következtében megnövekedtek, a török ellen vezetett balkáni hadjárat további erőforrásokat kötött le, gondolni kellett az előretolt magyarországi határok védelmi rendszerének kiépítésére és a hátországi gazdaság megteremtésére is. Mindez sürgetően vetette fel az állami berendezkedés reformja mellett az adózás kérdésének megoldását, azt, hogy milyen címen, kitől és milyen apparátus segítségével lehet minél több jövedelmet szerezni a kincstár számára. Az hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a hadsereg, amelynek elsőként jutottak a kezére a visszafoglalt területek és az ott lévő javak, képtelen azokat úgy kezelni, hogy rajtuk és belőlük az ott harcoló és telelő csapatok eltarthatták volna magukat. A dolog természetéből adódóan, amint a császári hadsereg előrenyomult, a maga mögött hagyott területek iránt egyre inkább megnőtt az Udvari Kamara érdeklődése. A Kamara már 1684-ben szolgálatába fogadta az egykori (1663 előtti) érsekújvári hadi élelmezési biztost, Stephan Johann Werleint és általa kísérelte meg kiterjeszteni jogait a visszafoglalt területre. Werlein és a másik kamarai kezelő, Karl Aichpichl jelentései tele vannak panaszokkal a katonai adminisztráció tehetetlensége miatt, amely képtelen a visszafoglalt országrészek betelepítésére, hasznosítására, és ennél fogva adókat sem tud beszedni saját ellátására.6 Ezek a nehézségek és érdekek adták a közvetlen impulzust 1687-88-ban az ország új berendezésének kidolgozására. A törököktől visszafoglalt magyarországi területek életének újjászervezése olyan hatalmas munkát jelentett, amelyet nem lehetett egyes erőkre, főurak vagy nemesek személyes jóakaratára bízni. Sikert csakis központüag megszervezett munka hozhatott, olyan, amelynek irányítója az Európa számos országában akkor már kifejlődött hivatalszervezet, a felelősségteljes és nagy hatáskörrel felruházott bürokrácia. Magyarország ilyen hivatali szervezettel a 17. század végén nem rendelkezett. Az ország a rendiség korszakában élt, amely a főpapság mellett főleg a világi főurak és a nemesi vármegye hatalmát jelentette, olyan hatalmat, amely személyes és rendi kiváltságait — az ország függetlenségének hangoztatásával és védelmével egyidejűleg — a Habsburg uralom századaiban megőrizte, de modernnek nevezhető központi szervezetet nem tudott megteremteni. Az országgyűlés — tudjuk — ritkán ülésezett, így az ország politikai vezetése a rendi kormány kezében nyugodott, s ennek feje évszázadok óta a nádor, aki a király és az országlakosok közötti közvetítő szerepet is betöltötte.
