Századok – 1991
Folyóiratszemle - Kloppenburg James T.: Objektivitás és historizmus: az amerikai történettudomány száz éve III–IV/405
406 FOLYÓIRATSZEMLE körüli viták a történetírást annak kezdeteitől végigkísérik. Kloppenburg a vita 20. századi amerikai résztvevőit veszi számba: az amerikai történetírás nagyjainak egymásnak gyökeresen ellentmondó megnyilatkozásai e téren az 1930-as évekig mennek vissza, amikor is - tágabb értelemben - az amerikai kultúra, sőt az egyetemes kultúra egyes alaptételeit kezdték megkérdőjelezni. A két tábor egy-egy reprezentánsa az 1930-as évek közepén fejtette ki álláspontját: Theodore Clarke Smith 1934-ben az azt megelőző fél évszázad amerikai történészeit részesítette elismerésben azért, mert mindvégig kitartottak az 'objektív igazság ideáljának" keresése mellett. Egy év múlva viszont az amerikai történetírás egyik legszínesebb és legellentmondásosabb alakja, Charles A. Beard azzal vágott vissza, hogy a 'tudományos objektivitás nemes álma' mindössze illúzió. Ötven évvel később az American Historical Association elnökeként William H. McNeill ítélte el azt a történetírói törekvést, mely 'a dokumentumokhoz, az összes dekomentumhoz és csakis a dokumentumhoz próbál közelebb és közelebb kerülni', mivel az ilyen meggondolások alapján keletkezett művek mindöszsze a 'káoszhoz és értelemnélküliséghez' jutnak közelebb. Szerinte a történészek nem 'örök és univerzális igazság'-ot irtak le, hanem 'mítosz-történelmet' (mythistory) hoztak létre. Ezután tér rá a szerző fő témájára: Peter Novick That Noble Dream: The Objectivity Question' and the American Historical Profession (Cambridge: CUP, 1988) c. művének recenziójára. Novick, a recenzens véleménye szerint, kissé mesterségesen négy korszakra tagolja az amerikai történettudonmány történetét az utóbbi száz évben (1) az 1880-1918 közötti periódusra, amikor az objektivitás mint 'a szakma központi normája' uralta a terepet Ennek során azonban a történészek szinte átírták az ország történetének nagy részét, hogy az megfeleljen WASP, _ azaz fehér-angolszász-protestáns érzületüknek. Áz eredmény egyfajta „konzervatív konszenzus" lett. (2) A két világháború közötti évek alkotják a második időszakot Novick felosztásában: a relativizmus megjelenése, valamint virágzása jellemezte ezeket az éveket az amerikai történettudomány területén; a már említett Beardön kívül Carl Becker támadta leginkább az ortodox objektivitás-elméletét. Ezzel párhuzamosan viszont stagnált, ha nem éppen hanyatlott a szakma általában: a katolikusok, ateisták, agnosztikusok jó részét hivatalosan vagy közvetett utakon kizárták az egyetemekről, és a történettudományba vetett hit hanyatlásával az azzal elsősorban összekapcsolt eszme, az objektivitás is diszkreditálódott. (3) AII. világháború kitörése pozitívan hatott az amerikai historiográfiára: az igazság kiderítését újra egyre inkább magukénak vallották a történészek. Mindez maga után vonta a relativizmus visszaszorulását minden téren, a kultúrantropológiától kezdve a szociológiáig bezáróan. Az 1950- es, 1960-as években az amerikai történészek magabiztosan kialakítottak egy 'objektivista szintézist', amely, tz első időszak történetírásához hasonlóan, szintén az amerikai történelem kissé 'megszépített' változatával lépet fel. (4) Végül ennek az irányzatnak ellenhatásaként az 1960-as évektől fokozatosan tért hódítottak a különböző specializált tanulmányok, melyek a történetírás által addig elhanyagolt, vagy alig tárgyalt témákat vizsgálták: a nők, a feketék, az etnikai kisebbségek, stb. történetét. Ez a folyamat az addig többé-kevésbé egységes történetírás polarizációjához, sőt fragmentációjához vezetett. A tanulmány legfőbb hibájának Kloppenburg azt rója fel, hogy nem beszél az objektivitás-kérdés történetéről, illetve csak annyit jegyez meg Novick az előszóban, hogy a történelmi objektivitás eszméje „kétes" filozófiai alapokon nyugszik, és az eszme számos aspektusa „társadalmilag és pszichológiailag naiv". Novick nem tárgyalja elég meggyőzően az objektivitás eszméje és a relativizmus kínálta alternatíva közötti különbséget. Igaz, könyve elején felsorolja a történelmi objektivitáshoz tartozó eszméket: a múlt realitásaihoz való ragaszkodást, a tények és az értékek, de mindenekelőtt a történelem és a 'fikció' szétválasztását: a történelmi tények megelőzik és függetlenek az értelmezésektől; és végül azt, hogy a történelmi törvényszerűségeket meg kell és lehet találni, de nem fatalálni. Az elgondolásban meglévő dualizmust Kloppenburg a Richard J. Bernstein által 'kartéziánus szorongás'-nak nevezett jelenségekből eredezteti, mely a modern nyugati gondolkodás gyökere: vagy van magyarázat létezésükre, egy szilárd alap tudásunkhoz, vagy nem kerülhetjük el a sötétség erőit, melyek őrülettel, intellektuális és erkölcsi káosszal fenyegetnek bennünket A 19. század végén azonban számos angol és amerikai filozófus a tudásról egy olyan radikálisan új elméletet fejlesztett ki, mely a megfigyelő és tárgya közötti ellentétet feloldja az azok találkozásánál jelen levő közvetlen élményben. A teljes relativitástól és szkepticizmustól ellenben az amerikai filozófiai egyik legnagyobb alakja, William James óva intett: "az igazságot nem lehet felfedezni, ha nem kételkedünk", jelentette ki, „viszont az abszolút szkepticizmus terméketlen". A történettudomány számára előírt elmélet pedig azt jelentette, hogy az értelmezéseket az összes rendelkezésre álló bizonyítékkal össze kell vetni a lehető legkritikusabb módon. Ha az értelmezés helytállónak bizonyul, elfogadható; ha nem, új kutatásokkal új értelmezésekhez kell jutni, majd azokat szigorú kritika alá kell vetni, és így tovább. Ezt a Kloppenburg szerint a 20. század első évtizede után alkotó legjobb amerikai történészek munkáiban jelenlévő, „pragmatikus hermeneutikát" hagyta figyelmen kívül Novick.A
