Századok – 1991

Történeti irodalom - F. Kiss Erzsébet: Az 1848–49-es magyar minisztériumok (Ism.: Urbán Aladár) III–IV/387

TÖRTÉNETI IRODALOM 389 tagjaiként, hanem csak tanácsadóként alkalmazta az államtitkárokat (82.), s hogy a tevékenységét október 1-én megkezdett testület „tényleges kormányzásának kezdete" október 8-a. (84.) A szerző általában megválaszolja a felmerült, vagy általa felvetett kérdéseket. Ε témakörben azonban adós marad azzal, hogy az OHB miért csak november 9-én jelentette be hivatalosan az országgyűlésnek Batthyány lemondását. A miniszterelnök visszalépése és Récsey Ádám kinevezése kapcsán a munka indokolt kritikával illeti Károlyi Árpád Batthyány pőréről írott munkájának azt a részét, amelyben ez az 1848 október eleji bécsi helyzetet magyarázza, illetve ahogyan Récsey személyiségét, annak pozitív beállítását értékeli. Ez utóbbi korrekciónak az az érdekessége, hogy olyan minisztertanácsi iratokra támaszkodva teszi, amelyeket Károlyi Árpád is felhasználhatott volna, mert hozzáférhetők voltak már akkor is. A kormányzati formák ismertetése során a monográfia az előzőekben hangsúlyozott figyelemmel veszi vizsgálat alá a Szemere-kormány időszakának alkotmányjogi és kormányzati kérdéseit. így foglalkozik azzal, hogy volt-e köztársasági jellege a Függetlenségi Nyilatkozatnak illetve azzal, hogy a Nyilatkozat miként hatott ki az államformára. Duschek Ferenc egy kevéssé ismert, 1849-ben készült elaborátuma alapján rávilágít arra, hogy nem tisztázták a kormányzóelnök mikor intézkedhet miniszteri ellenjegyzés nélkül, s azt sem, hogy tisztségére miként s mennyi időre választják Csak általánosságban esett szó a miniszterek kinevezéséről és felelősségre vonásáról, mely esetben nyilván az 1848: III. tc. volt az irányadó, de ennek tételes leszögezésére nem került sor. (111-112.) Sajátságos helyzetre hívja fel a munka a figyelmet amikor rámutat arra, hogy Szemere Bertalan háromtagú bizottságot hozott létre az alkotmány kidolgozására — miközben nem került sor az államforma meghatározására. (113.) Az 1849 májusi fejleményeket elemezve végül megállapítja, hogy a miniszterek esküjének szövegéből hiányzik a felelősségre utaló kitétel. (115.) A fentiek során a szerző mind a Kossuth-Szemere, mind a Kossuth-Görgey viszonyt körültekintő tárgyilagossággal kezeli. A Batthyány-kabinet, az OHB, a Szemere-kormány, vagyis az általános kormányzati keretek megvizsgálása után következik a minisztériumi tisztviselők alkalmazásának és az ügyvitelnek összefoglaló, illetve az erdélyi államigazgatási szerveknek és az igazságszolgáltatásnak rövid bemutatása. Ezt a körképet követi a VII.-XIV. fejezet a nyolc szakminisztérium hatáskörének és tevékenységének ismertetése 1848-49 során. (Ezt lehetővé teszi az, hogy 1849-ben név szerint ugyanazok a minisztériumok működtek, mint az előző évben. A Szemere-kormánynak azonban nem volt kinevezett ipari és kereskedelmi minisztere.) Ezek a fejezetek nemcsak a minisztériumok struktúráját mutatják be, hanem részletesen elemzik a szervezeti és személyi változásokat, s ismertetik az adott tárca költségvetését. Jóllehet az előző fejezetekhez viszonyítva itt kevesebb a politikai kérdés, az osztrák kormánnyal folyó viták részletei (államadósság, hadügyi önállóság, pénz- és vámügyek) itt jelentkeznek. A monográfia szerzőjének anyag- és szakismeretét ezek a fejezetek támasztják alá véglegesen, hiszen közjogi és közigazgatási, pénz-, vám- és postaügyi, vallási és kulturális, rendőrségi és egészségügyi kérdésekben kellett - az előzményeket is feltárva - eligazodnia. Korszerű kutatási eredményekre itt alig támaszkodhatott, leszámítva saját korábbi munkásságát, amely a belügyminisztérium történetével és Duschek pénzügyi tevékenységével foglalkozott, valamint azokat a munkákat, amelyek Battyhány, Széchenyi, Deák vagy Mészáros Lázár kapcsán érintettek hivatalszervezési kérdéseket is. A forradalom és szabad ágharc története egy-egy szegmentumának kutatója számára is igen tanulságos a kiterjedt tevékenységű és bonyolult ügyvitelű minisztériumok, mindenekelőtt a bel-, a pénzügy- és a honvédelmi minisztériumok szervezetének ilyen részletes ismertetése. Az alapítványok jellegéről, a postaszolgálatról vagy a személyi ellentétekkel terhelt egészségügyről olvasott információk közvetlen kutatási szándék nélkül is hasznosak jól kiegészítik 1848-49-ről szóló ismereteinket. A szakminisztériumok tárgyalásával kapcsolatban csak két szervezet: az Országos Nemzetőrségi Haditanács, illetve a Honvédelmi Minisztérium viszonyával kívánunk foglalkozni. Bár egyet kell értenünk a szerző azon szándékával, hogy az áttekinthetőség kedvéért Batthyány miniszterelnöki tevékenységével az érintett minisztériumok kapcsán foglalkozik. (61.1. jegyzet), a Nemzetőrségi Haditanács sajátos jellege több figyelmet érdemelt volna. Leegyszerűsíti a Haditanács helyét azzal a megállapítással, hogy a XXII. tc. „egyedül a hadügyminisztériumot emlegette" a nemzetőrség felső hatóságaként. (327.) Ez csak a 9. §-ban szerepel, amikor a tc. a kapitánynál magasabb rangra történő kinevezést a nádorra ruházza, akinek a honvédelmi miniszter tesz javaslatot. A 29. §. már csak a minisztériumról beszél, ami - erre a szerző is utal - az 1848-as törvények szóhasználatában az egész minisztériumot jelenti. (A szakminisztériumok csak mint „osztályok" szerepelnek.) Ugyanebben az értelemben szól a 35. §. is: „A nemzetőrségi egész institutio a ministerium hatósága alá helyeztetik." De túl ezen a megfogalmazáson, fontosabb a minisztertanács április 15-i döntése, amely a nemzetőrség „első felállítását" a miniszterelnökre bízta. Vagyis a minisztertanácsnak ezt az állásfoglalását úgy tekinthetjük mint a törvény 35.§-ának magyarázatát. Ennek értelmében hozta létre Batthyány a Nemzetőrségi Haditanácsot (mint hivatala kiegészítő részét), amely azután a honvédség toborzásával, szervezésével és felszerelésével új, fontos - és előre nem látott - feladatot kapott.