Századok – 1991

Történeti irodalom - Langewiesche Dieter: Liberalismus in Deutschland (Ism.: Niederhauser Emil) III–IV/377

TÖRTÉNETI IRODALOM 379 idején a nemzeti liberálisok a hadicélok támogatói voltak, a kormányt éppen azért támadták, mert nem képviseli ezeket eléggé. A baloldali liberálisok viszont éppen a kormányt támogatták. Az utolsó hetekben a parlamentarizmusra való tényleges áttérést végül is a liberálisok tudomásul vették. Még sokkal kényszeredettebben vették tudomásul a forradalmat és a köztársaság létrejöttét. A weimari korszakban egyre inkább háttérbe szorultak, választóik száma folyamatosan csökkent. Választóik, a polgári középosztály, folyamatosan jobbratolódtak. A nagy változások miatt a pártok új neveket vettek fel. Bár az 1918 előtti helyzettel a kontinuitás nem volt túlságosan nagy, mégis úgy tekinthető, hogy a nemzeti liberálisokból lett a Német Néppárt (DVP), a baloldaliakból pedig a Német Demokrata Párt (DDP). Hivatalnok-pártok maradtak, tehát középosztályiak, de a nagytőke, különösen a nagyipar is jelentősen szerepelt soraikban. 1930 táján már egyik liberális párt sem volt komoly politikai tényező. Programjukban erős volt az antibolsevizmus. A DDP tagja volt az ún. weimari koalíciónak, jelentős része volt az alkotmány kidolgozásában. A weimari korszakban azonban a két liberális pártnak már végképp nem volt széles tömegekhez szóló programja. Az állam vagy a nemzeti, mint legfőbb érték a liberális felfogásban, már nem talált követőkre. A két párt ellentéte különben is erősödött az évek során, a DVP 1930 táján le is mondott valójában a liberális örökségről, csak a DDP tartott ki a köztársaság mellett. Mindennek ellenére 1932-ig a két párt majdnem minden birodalmi kormányban részt vett. De a választók csak külpolitikai kérdésekben tudtak egyetérteni a pártvezérekkel. Langewiesche azt is megvizsgálja, milyen volt a szerepük a tartományok közül Poroszországban (ahol a weimari koalíció nagyon sokáig fennmaradt), Szászországban (ahol szociáldemokrata kormányok álltak fenn, olykor a DDP-vel, végül a kommunistákkal koalícióban), és Hamburgban, ahol liberális-szociáldemokrata együttműködésben széleskörű állami szociálpolitikát valósítottak meg. A parlamentáris kormányzatban 1918 előttről nem volt hagyományuk, a forradalomban a polgári világ végét érezték meg. 1933 utáni tevékenységükre megint nincsenek feldolgozások. A náci rezsimben a liberalizmus már minden gonoszság gyűjtőfogalmává lett. A jelentéktelenné válás oka elsősorban az volt, hogy választóik elfordultak tőlük. Langewiesche megalapozottnak tartja azt a véleményt, hogy fokozatosan egyre jobboldalibb pártokra szavaztak az egyes választásoknál, a DDP szavazói a következő választásnál a DVP-ra, annak választói a konzervatív német nemzeti néppártra (DNVP), hogy azután egyre többen a nemzetiszocialistákra szavazzanak. A polgári centrum kiüresedett. A weimari köztársaságban kibontakozó fejlődés a Német Szövetségi Köztársaságban teljesedett ki, a liberális értékek már általánosan elfogadottakká lettek. A CDU/CSU sok liberális elvet sokkal ügyesebben fogalmazott meg. Az FDP ezért már nem tekinthető a régi liberalizmus egyedüli folytatójának. A liberális szervezetek csak a délnyugati tartományokban maradtak erősek. A liberálisok a német újraegyesítés mellett voltak, de a nyugati integrációt még fontosabbnak tartották. Nacionalisták is voltak, ezért került közéjük nemzetiszocialista is, de ezt Langewiesche érdemüknek tudja be, hiszen ezzel a liberalizmushoz kötötték őket. Az 1960-as évekre a demokratikus-liberális eszmék már általánosan uralkodókká váltak, a liberálisok csak akkor és a következő évtizedben alkalmazkodtak az új helyzethez. így vált az FDP olyan párttá, amely megszabja, melyik párt kormányozzon, és egyúttal ennek a pártnak az intézkedéseit módosítani is tudja. Egy ideig a liberális párt a centrumot jelentette. Amióta a zöldek megjelenésével a parlament négypártivá vált, a helyzet megnehezült. Langewiesche még sok finom megfogalmazást, friss gondolatot tartalmazó könyvét csak nagyon leegyszerűsítve tudtuk tartalmilag valamelyest ismertetni. A végső tanulság talán az: a múlt század elején a liberalizmus értelmiségi kisebbség volt egy konzervatív társadalmon belül, mára az egész társadalom bizonyos értelemben liberálissá vált Langewiesche persze nem tudhatta 1988-ban, hogy hamarosan a nemzeti egység is újból megvalósulA liberálisok végeredményben győztek, miközben egyre inkább zsugorodtak. A mérleg nyelvének a szerepét mindenképpen megtartották. A könyv mellékletei is igen fontosak. Van egy képi ábrázolás a liberális és konzervatív pártok alakulásáról, névváltozásaikról, fúzióikról stb. 1848-tól 1920-ig, a nagyon zavaros pártviszonyok így képen ábrázolva valamelyest világosabbak. Nagyon fontos a 16 táblázat, amely a különböző választási eredményekről ad áttekintést, részben az egyes államok és tartományok vonatkozásában is, a képviselők társadalmi összetételéről. A szerző maga is sokszor hivatkozik ezekre a táblázatokra, hogy a sok számszerű eredmény ismertetésétől tehermentesítse magát a szöveget. De önmagukban véve is haszonnal tanulmányozhatók. És végül a bőséges lábjegyzetek után impozáns bibliográfia, pedig csak a lábjegyzetekben idéz, ahol egyébként nem egyszer nem pusztán hivatkozásokat lehet találni, hanem a főszöveget tovább vivő kisebb exkurzusokat is. Talán ennyi is elég annak megállapításához, hogy Langewiesche szintézise nagyon érdemleges könyv. Mint már jeleztük, az egyes német államok helyzetéről keveset tud mondani (bár többet, mint amennyit a tartalmi ismertetés sejtet!). Hiányoljuk az elméleti előzmények felvázolását legkésőbb Locketól és Montesquieu-től, de ez nyilván nem fért bele a könyvbe, ahogy az angolszász könyvekből ismeretes