Századok – 1991

Történeti irodalom - Langewiesche Dieter: Liberalismus in Deutschland (Ism.: Niederhauser Emil) III–IV/377

378 TÖRTÉNETI IRODALOM ve, a kisnémet megoldás a természetes (bár a német egység megteremtéséig valamelyest figyelemmel kíséri az ausztriai német fejlődést is). A forradalom után a liberálisok szerepe megnőtt, nemcsak a Bismarckkal kitört alkotmánykonfliktus révén. Ekkor vált világossabbá viszolygásuk a tömegektől, ezért nem voltak az általános választójog hívei (választójogot csak tulajdonnal rendelkező független egyéneknek kívántak adni), alkalmazkodtak a meglévő államokhoz, és fő céljuk a német egység megteremtése volt, az erős hatalom révén. Langewiesche Ausztriában, Poroszországban, Badenben és Württembergben kíséri figyelemmel a liberálisok tevékenységét, nem mulasztja el szembeállítani az első kettőt: Ausztriában hamar végetért a liberális alkotmányos korszak, bezzeg (ezt mi tesszük hozzá) Poroszországban megmaradt. Baden eleve liberálisabb volt, maga a régens is, az 1860-as évekre pedig már általában liberális alkotmányos rend uralkodott a német államokban. Langewiesche itt az egyes államokról sok érdekességet tud mondani. Württembergben a liberálisok és a mérsékelt demokraták együtt tudnak működni. Az 1860-as években az államok aszerint oszlottak meg, hogyan viszonyultak a porosz vezetés alatt formálódó egységhez (az osztrák elképzelésekre Langewiesche nem sok ügyet vet.) Poroszországban a liberális középosztály nem egyezett bele az állam liberális gazdaságpolitikájába, Langewiesche többször is utal rá, hogy a liberálisok elvben kizártak mindenféle állami beavatkozást, a gazdaságpolitika eredményeit mégis elfogadták. Általánosan jellemző volt, hogy a német egységet fontosabbnak tartották a szabadságnál. Ezekben az években formálódtak a liberális pártok, különböző elnevezések alatt, ezért nehéz nyomon követni tevékenységüket, de érdemben egy baloldali és egy nemzetibb színezetű jobboldali áramlat körvonalai már ekkor kibontakoztak. Az Észak-Német Szövetségben (és majd később az egységes Németországban) nem igényeltek parlamentáris kormányzatot, hanem csak befolyást A visszalépés az eredeti politikai elképzelésekhez tehát már itt is megmutatkozik, tehetjük hozzá. A szociális kérdés megoldását a humanitásban látták, elveiknek megfelelően visszariadtak a beavatkozástól. Viszont a társadalmi harmóniában őszintén hittek. Megpróbálkoztak a munkásság megnyerésével, de ez nem ment, azért sem, mert az egész társadalom már túlságosan hozzászokott a problémák felülről történő megoldásához, a liberálisoknak az állam kiiktatására irányuló programja tehát nem tudott számukra híveket szerezni. A német egységgel programjuk egyik alapvető pontja megvalósult, ez is gyengítette őket. Mint Langewiesche úja, 1871 után a német nemzet megteremtése még hátralevő feladat volt, s ebben a liberálisok is szerepet kaphattak. A császársággal foglalkozó fejezetben Langewiesche már zömmel csak a birodalmi gyűlés és olykor a porosz parlament fejlődését vizsgálja, a többi német állam kiszorul, mert ezekre vonatkozóan hiányoznak a kutatások. A liberálisok egyre veszítenek, bár választóik száma a korszakon át 53%-kal nőtt (a Centrumé csak 38%-kal), de ez a választók egész számának még gyorsabb növekedése miatt már térvesztést jelentett, nagyjából a választók egyharmada szavazott a liberális pártokra, a nemzeti liberálisokra és a haladás pártjára (ebben a formában folytatódik a jobb- és baloldal kettőssége.) A német egység megteremtése az egyik legfőbb célt már kiiktatta, ezért is hullámzott a választók száma. Más céljaikat pedig egyéb pártok is magukénak vallották. (Itt érdemes lett volna a Centrum kérdésére kitérni, de erre a szerző nem vállalkozott.) Az egyéb államokban és még inkább helyhatósági szinten a liberálisok sokkal hosszabban őrizték meg pozícióikat, mint birodalmi szinten, persze másutt többnyire cenzusos választójog volt. A liberális képviselők nagy többsége értelmiségi volt, Langewiesche hangsúlyozza, hogy a különböző érdekképviseleti és egyéb szervekhez fűződő kapcsolataik ellenére nem voltak osztályérdekek képviselői, mert a polgárság osztályérdekei különben is igen ellentmondásosak voltak. Amikor a 20. század elejétől (1903/4) nők is beléphettek a pártokba, zömmel a baloldali liberális pártot választották. A liberálisok hátránya volt, hogy nem voltak politikailag egy bizonyos közeghez kötve, mint a Centrum vagy a szociáldemokraták. Az 1873-as válság is sokat ártott nekik. A Kulturkampf idején a liberálisok támogatták Bismarckot (a katolikusellenes politikát egyébként Langewiesche elítéli, mert kiüresítette az alkotmányosságot). A szocialista-ellenes kivételes törvényeknek nem álltak ellent eléggé, hiszen maguk is ellenségei voltak a szocializmusnak, ugyanakkor az állami szociális törvények támogatása kiegészítette ezt, mint Treitschke fogalmazott. Viszont a baloldali liberálisok a szociális törvények ellen szavaztak, mert az állami beavatkozás. Langewiesche egyébként a katedra-szocialistákat is a liberálisok közé sorolja, ez is a liberális álláspontok sokszínűségét mutatja. A városokban a liberálisok nagyon is a szociális törvények mellett voltak, ennek elveikkel ellentétes mivoltát a gyakorlatban megkerülték. 1888 után a liberálisok nem voltak képesek lemondani az összpolgári állam illúziójáról, de a wilhelminus korszak világpolitikai céljait a gyarmatosítással, mint a kultúra terjesztésével együtt helyeselték. Ebben látták a jövőt, az államon belül pedig továbbra is ragaszkodtak a mindenkit megillető jólét és a társadalmi harmónia elveihez. A parlamentarizmust viszont most már kifejezetten ellenezték, mert az a tömegeknek kedvezne. A szociáldemokratákkal való együttműködést is hevesen elutasították, kivéve Badent, ahol 1909-ben egy 1913-14-ig fennálló liberális-szociáldemokrata nagykoalíció kormányzott. A világháború