Századok – 1991

Történeti irodalom - Langewiesche Dieter: Liberalismus in Deutschland (Ism.: Niederhauser Emil) III–IV/377

TÖRTÉNETI IRODALOM 377 A többnyire tartalmi ismertetés természetesen csak hozzávetőleges képet tud nyújtani a kötet gazdag és sok esetben a hazai szakember számára is ismeretlen anyagáról. Nagy előnye és missziója, hogy az angolul olvasók számára ad megbízható ismereteket. És a sorok közt tájékoztatást is arról a rokonszenves kettős kötődésről, amely az amerikai magyarokat az óhazához és az újhazához egyszerre fűzi. A két szerző ennek a kettős kötődésnek már sok példáját adta eddig, ez a kötet is öregbítheti hírüket, a hazai szakemberek körében. Niederhauser Emil DIETER LANGEWIESCHE LIBERALISMUS IN DEUTSCHLAND Neue Historische Bibliothek. Hrsg. Hans-Ulrich Wehler. Edition Suhrkamp 1286. Neue Folge Bd. 286. Frankfurt am Main, 1988. Suhrkamp, 3811. LIBERALIZMUS NÉMETORSZÁGBAN A tübingeni egyetem újkori történeti professzorának az 1815-1849 közti restaurációs Európáról szóló könyvét Gergely András már ismertette folyóiratunkban, azóta második kiadásban is megjelent. A német történészek középnemzedékéhez tartozó szerzőnek ez a kiváló munkája az eddigi kutatások alapján elmélyült elemzést ad a liberalizmus németországi jelentkezéséről és sorsáról. A köztörténet fontos eseményeit ismerteknek tételezi fel, ezekre nem tér ki, csak legfeljebb utal rájuk, a liberális eszmék (Leitbilder) és a liberális pártalakulások sorsát követi nyomon. Egy nagyon rövid bevezetés után hat fejezetben kronológikusan tárgyalja témáját. A korai liberalizmusról és a polgári társadalomról szóló első fejezet az 1815-1848 közti kezdeteket tárgyalja. Külön fejezet szól az 1848-as forradalomról. A következő a forradalom és az egység létrejötte közti két évtizedet mutatja be. Azután a császárság kora következik, a nemzetállam, az ipari társadalom és a világpolitika korszaka. A polgári centrum deliberalizálódásának tekinti a weimari köztársaság éveit, a liberális pártok szétesése következett be ekkor. Az utolsó fejezet inkább csak rövid kitekintés az 1945 utáni korszakra. Az egyes fejezeteken belül számos alfejezettel tagolja a szerző munkáját, ezek az általános politikai viszonyokról adnak képet, meg a liberális pártok tevékenységéről. Nagyon jók azok az alfejezetek, amelyek a pártok társadalmi összetételét, társadalmi szerepét vizsgálják, kapcsolataikat a különböző érdekvédelmi szervezetekkel, egyletekkel. Nagyobb fejezetek esetében persze az alfejezetek kronológikus egységeket is tárgyalnak, pl. az első világháborút. Langewiesche a liberalizmus lényegét az egyén szabadságában látja, az egyén tevékenységét gátló tényezők lebontásában, egy olyan „pcigári" társadalom létrehozásában (és működtetésében), amelyben az egyének társadalmi harmóniában illeszkednek egymáshoz, mindenki eléri a középosztály szintjét. A magántulajdon természetesen ennek a társadalomnak az alapja. Ezek az ideálok mozgatták a német liberálisokat a restaurációs korszakban, az abszolutizmus átalakítását kívánták alkotmányos monarchiává. Ebben különböztek a demokratáktól, akiknek a köztársaság volt az eszményképük. Langewiesche még egy bürokratikus liberalizmust is megkülönböztet, amelyet Stein porosz reformjai képviseltek, meg egyes délnémet államok hivatalnokai, akik valahol a felvilágosult abszolutizmus és a liberalizmus között helyezkednek el. Értelmiségiek voltak ezek zömmel, az alkotmányos monarchia volt az ideáljuk. Anglia azonban - a korai kapitalizmus okozta nyomorúság és az osztályellentétek miatt - inkább intő, mint követendő példa volt számukra, kivéve a rajnai liberálisokat A liberálisok és a demokraták kettéválása az 1840-es években következett be, utóbbiakból alakulnak majd ki a későbbi korszakok liberálisai. Langwiesche már itt utal arra, ami szerinte az egész időszak alatt jellemző, hogy a liberalizmus alapvetően nemcsak középosztályi, hanem protestáns is. Az 1848-as forradalom idején a legélesebb volt a liberálisok és a demokraták ellentéte, a liberálisok bizonyos kontinuitáshoz is ragaszkodtak, ezért kívánták a kiegyezést az uralkodókkal, ellenezték a köztársaságot. A frankfurti nemzetgyűlésben a szabad értelmiségiek inkább a demokraták közt csoportosultak, a hivatalnokok (és ez volt a legnagyobb létszámú csoport) a liberálisok közt. Ebben a fejezetben elég sok a politikatörténeti mozzanat, óhatatlanul. De sajátosnak tartjuk, hogy a kisnémet-nagynémet problematikát csak egy alfejezetben tárgyalja a szerző, mintegy mellékesen, mert számára, a mából visszatekint-