Századok – 1991

Történeti irodalom - H. Balázs Éva: Bécs és Pest-Buda a régi századvégen 1765–1800 (Ism.: Vörös Károly) III–IV/367

368 TÖRTÉNETI IRODALOM Szerző a kötet mintegy bevezetéseként az első (a kései teréziánus) korszak bel- és külpolitikáját és ennek végcéljaként a nyugathoz való gazdasági felzárkózást célzó törekvést, majd a felvilágosult abszolutizmus nyugaton kidolgozott jellemző érvrendszerét összességében az azoknak megalapozásául szolgáló ideológiák szerint bontva állítja elénk. Terjedelmes fejezet mutatja be ezután az ausztriai felvilágosult abszolutizmus azt mintegy meghatározó személyeit: magát Mária Teréziát, a külpolitikus Kaunitzot, a gazdaságpolitikus Zinzendorfot, az ideológus Sonnenfelset és végül a mindezek törekvéseinek örökébe lépő, de itt egyelőre még csak tánuralkodóként szereplő II. Józsefet. A kör az e korszakra jellemző, Magyarországon is érezhetővé váló társadalmi mozgások bemutatásával zárul. Megjelenik az újarisztokrácia, átalakul vagyonilag és intellektuálisan differenciálódva a középnemesség. A városi funkciók és szerepkörök kezdenek átrendeződni a mozgékony mezővárosi kispolgárság emelkedésével, végül sajátos magyar fejlődés válasza bontakozik ki az e mozgásokban megmutatkozó társadalmi ellentmondásokra és konfliktusokra. Kevéssé feltűnően, de annál hatékonyabban befolyásolva a szabadkőművesség alakulóbontakozó szervezeteitől és az ezek által képviselt értékrendszerektől. A fejlődés fenti tényezői által az 1780-as évekre immár megalapozott (vagy még akkor is csupán ilyennek tűnő?) új szakasz, a jozefinizmust elemző második rész első fejezetcímeiben a bel- és külpolitikát az alaptörekvéseket illetőleg általában még a kései teréziánus kort jellemző, attól öröklött problémákat idézi, majd ezeket továbbfejlesztve a továbbiakban az állam és a társadalom felvilágosult átalakításának a korszakra jellemző, már nagyon is konkrét tényezőit mutatja be. Mindezeknek pedig mintegy alapjaként Józsefnek (mára éppen vele kevéssé asszociált) vonzalmát láthatjuk a katonai problémák és hadseregfejlesztés iránt: állandó törekvést Ausztria katonai nagyhatalommá fejlesztésére, illetve ilyenként fenntartására. Márcsak azért is, mert - mint láthatjuk - belpolitikai kérdések, feladatok (mint a kataszter vagy a népösszeírás elkészítése) megoldásánál József ugyancsak a katonaságra kényszerült (illetve lett képes) támaszkodni. A birodalom területi átszervezése, az állam és a katolikus egyház viszonyának átrendezése (csúcspontján a vallási tolerancia deklarálásával), a birodalom és Magyarország viszonyának az államhatalom és szervei síkján végrehajtott átalakítása és végül a társadalom „mobilizálása" - valójában egyrészt régi struktúráknak a polgárosodás irányába való kimozdítása, másrészt azonban éppen ezzel a hagyományoshoz ragaszkodó társadalom egyfajta provokálása is -: ezek a fő fejezetei ennek a most már az egész társadalomra kiterjedő, valamilyen formában annak minden tagját érintő mobilizációs folyamatnak. Az így a fejlődés minden elemét, mozzanatát a maga reális időbeli és tárgyi összefüggéseibe beállító gondolatmenetet, annak fő vonalát egyes belső fő kérdéseknek konkrét ábrázolása, esettanulmány-szerű kibontása egészíti ki. így olvashatunk - csak a legtanulságosabb ábrázolásokat illetően - a szerző által a fejlődésben nem alaptalanul nagyra értékelt szabadkőművességről (annak teréziánus korszakáig visszanyúlóan és kitérve pl. az ideológiailag oly jelentős Draskovich obszervancia elemzésére is), a császár agrárpolitikájáról, a jobbágyvédő rendeleteket kijátszani igyekvő földesurak és a velük szemben az uralkodóban nem alaptalanul bízva, de sokszor meg is csalatkozva ellenállásra szervezkedő parasztok közötti konfliktusokról, vagy a Novus Ordóról: a közigazgatás és az igazságszolgáltatás olykor embertelenül racionális, a hóhéri szolgáltatások munkadíjáig kiterjedő átszervezéséről. A felvilágosodás rajtuk keresztül válik eszmékből kézzelfogható (és az egyes eszmék értékét is mérhetővé tevő) valósággá, éppenséggel drámává - ahogy szerző a 80-as évek eseménysorát minősíti. És ha már drámáról van szó: az oly szemléletesen ábrázolt színhelyek (Bécs, Pozsony, Pest, Buda) városképeiben a „dramatis personae" is megjelennek - s nem csupán a már említett legnagyobbak, a főszereplők, hanem az epizódisták és statiszták is: általuk, az őket befiiutató sokszor csak egy-két szavas, de találó jelzőkön át kapja meg a kép a maga emberi léptékét is. De megkapja a maga mélységét is: elsősorban a bőségesen, a szövegnek hol hátterében, hol vele fővonalaival szervesen összefonódva érezhető olyan egyetemes diplomácia- vagy gazdaságtörténeti (kivált Ausztriára és általában az örökös tartományok viszonyaira kitekintő) analógiák, utalások révén, mint azok, melyek József nyelvrendeletének jóval megelőző németalföldi és lotharingiai előzményeit mutatják be. - De még az olyan apró megjegyzések által is, mint amelyben szerző arra utal, hogy Franciaország határait nagy részben tengerek alkotják és teszik támadhatatlanná, míg a Habsburg birodalom minden oldalról, határai teljes hosszában támadható és így többfrontos harcra kényszeríthető. Nem meglepő tehát, ha a kötet a jozefinizmusnak mint Józsefnek, e zseniális embernek (ahogy Kaunitz ilyetén véleményét szerző nem egészen alaptalanul feltételezi) portréjától, személyiségének képétől elválaszthatatlan eszmei-politikai rendszemek egészében pozitív értékelésével zárul. Már csak azért is, mert mint szerző már a bevezetésben joggal hangsúlyozza:„az osztrák felvilágosult abszolutizmus etatista programja hozza világra az önálló magyar államiság még nemesi veretű, polgári törekvések számára is nyitott új, majdan hasznosítható koncepcióját". Ennek elfogadásával sem tudtunk azonban teljesen