Századok – 1991

Történeti irodalom - Ejdelman Natan: Forradalom? Fölülről? (Ism.: V. Molnár László) III–IV/365

366 TÖRTÉNETI IRODALOM A kötetben kiemelt helyen szerepel I.Péter (1689-1725) kormányzati, pénzügyi, hadügyi és kulturális reformjainak, „a cári fészek hű fiókáinak", a radikális változások motiváló tényezőinek, a bürokratikus akadályok felszámolásának és az új hatalmi szervek (kollégiumok, Szent Szinódus stb.) kiépítésének bemutatása. A szerző világosan látja, hogy bár Nagy Péter valóban „ablakot vágott Európára", de a „husánggal mért haladásnak" iszonyú ára volt Oroszországban. A „nagy reformer" uralkodása idején ugyanis az adóköteles népesség száma 15 százalékkal csökkent, azaz minden hetedik adózó belehalt a „péteri újításokba". 1680 és 1724 között Oroszoiszágban az egyenes és a közvetett adók összege ötszörösére nőtt, ami elviselhetetlen terhet jelentett. Mindezekhez „ideológiai megrázkódtatások" (harc az egyház ellen) is járultak, amelyek a cárt az óhitűek szemében Antikrisztussá tették. Rendkívül fontos tehát a ,jó" és az „állati" princípium részarányának tisztázása a péteri életműben, mivel abban a terrorra és félelemre épülő despotikus intézkedések racionális, felvilágosult reformokkal keverednek. A szerző hosszasan tárgyalja a II. Katalin (1762-1796) nevével fémjelzett intézkedéseket, amelyeket alaposan túlértékel. A recenzens nem oszthatja maradéktalanul Ejdelman azon véleményét, miszerint a fenti időszakban Oroszország Európa élvonalába került. Az ugyanis sem a társadalmi, sem a gazdasági, sem a kulturális fejlődés területén aligha helytálló. Oroszország a felvilágosult abszolutizmus időszakában legfeljebb kísérletet tett, hogy felzárkózzon a fejlettebb nyugat-európai modellhez. Túlzásnak tűnik Ejdelman azon kijelentése is, hogy ez idő tájt „Oroszországban beértek a felvilágosodás gyümölcsei". Ez nem állítható hitelt érdemlően a cári birodalomról, ahol még 1917-ben is a lakosság 80 százaléka írástudatlan volt. A szerző nem tudott felülemelkedni a tradicionális Katalin-értékelésen, ami azzal függhet össze, hogy a szovjet történetírás 70 éve adós a cárnő korszerű életrajzával. A kötetben félreértésre adhat okot, hogy az 1762 márciusában, a nemesi szabadságjogokról kiadott ukázt II. Katalinnak tulajdonítja, holott az IlI.Péter nevéhez köthető, akinek tevékenységét ma már másként ítélik meg egyes szovjet történészek, így Milnyikov professzor is. A halálos ítélet eltörlését kimondó 1754-es rendelet szintén nem Katalin érdeme, hanem I.Erzsébeté. Amennyire pozitívan ábrázolta Ejdelman a II. Katalin-kori változásokat, annyira negatív képet rajzol I. Pál (1796-1801) intézkedéseiről. „Ellenforradalmi korszakról" beszélni I.Pál idején - megítélésem szerint - épp oly túlzás, mint ahogyan Katalin sem idézett elő „forradalmat" az orosz viszonyokban. A nemesi szabadságjogok korlátozása, a gárdaezredek megregulázása, a hagyományos orosz diplomáciai irányvonal megváltoztatása miatt még nem törvényszerű, hogy Katalin fiát az orosz történelem fekete bárányaként értékelje az utókor. (Erre már Kun Miklós is felhívta a figyelmet a Valósúg 1986. 7. számában írott tanulmányában.) Ejdelman könyvének kétségtelenül legjobb részeit a 19. századi társadalmi reformok tárgyalása képezi. Ennek során a szerző kitűnően elemzi az I.Sándor (1801-1825) nevével fémjelzett reformokat, köztük a cár egykori nevelőjének, a svájci Laharpe 1801. évi tervezetét, amely a nemesség művelt rétegére, főként a fiatal tisztek csoportjára támaszkodva kívánta megvalósítani a felülről kezdeményezett változásokat. Ε tervezet javasolta a jobbágyok adásvételének megtiltását, újabb iskolák, egyetemek, líceumok alapítását. A szerző megkülönböztetett figyelmet fordít Szperanszkij „kísérletének" elemzésére, amely az Államtanács felállításának gondolatát, alkotmánytervezet kidolgozását, fokozatos jobbágyfelszabadítást, választott bíróságok létrehozását, az önkényuralom alkotmányjogi korlátozását, az államszervezet átépítését, korszerűsítését, az abszolút monarchia helyett alkotmányos monarchia megteremtését és a népképviselet kiszélesítését javasolta. Az 1801-1812 közötti reformok kudarcának okait vizsgálva a könyv írója helyesen mutat rá, hogy a sikertelenségben nem csak az európai forradalmaktól való félelem játszott közre, hanem sokkal inkább az abszolút hatalom természetéből, a korlátlan önkény lényegéből következett. Az 1825. december 14-i eseményeket felidézve Ejdelman találóan állapítja meg, hogy a dekabristák a trónhoz képest „lent" voltak, de a változásokat mégiscsak „felülről" kívánták végrehajtani. A szerző tárgyilagosan elemzi a dekabrista szervezetek (az Északi és a Déli Társaság) programjait, Pesztyel és Nyikita Muravjov nézetkülönbségeit. Mint ismeretes, az előbbi elképzelése szerint, a felkelés sikere után Ideiglenes Forradalmi Kormány venné kezébe a hatalmat, amelynek tízéves diktatúrája alatt megszüntetik az önkényuralmat, fokozatosan felszabadítják a jobbágyokat, bevezetik az alkotmányt, a népképviseletet, a demokráciát, és választásokat tartanak. Nyikita Muravjov ugyanakkor nem a köztársasági államformát, hanem az alkotmányos monarchia létrehozását tekintette a mozgalom fő célkitűzésének. A továbbiakban Ejdelman arra is választ ad: miért nem sikerült 1825 decemberében a dekabristáknak felszabadítani a Csipkerózsika-álmát alvó népet? A könyv részletesen vizsgálja az 1861. február 19-i jobbágyfelszabadítás közvetlen előzményeit, a krími háborúban elszenvedett vereség és az általános társadalmi elégedetlenség okait Ejdelman kitűnő