Századok – 1991

Történeti irodalom - Ejdelman Natan: Forradalom? Fölülről? (Ism.: V. Molnár László) III–IV/365

TÖRTÉNETI IRODALOM 365 valójában már 1846 elején is létezett (v. ö. 143. 1.). Megtudhatjuk továbbá, hogy az 1848 júniusának közepén Innsbruckban tartózkodó Jellaíiő nem - mint eddig hittük - kiáltványt, hanem beszédet intézett az ekkor tőle nem csekély távolságra, Észak-Itáliában harcoló horvát határőrökhöz (187.1.). S megismerkedhetünk egy általunk korábban sosem hallott katonai rendfokozattal, azt olvasván, hogy Móga János 1848 őszén 'ezredes altábornagy' volt (202.1.). Sőt - az ő jóvoltukból - nyomdászati szakismereteinket is bőségesen gyarapíthatjuk, megtudván, hogy a nyomdai 'pont'-ot helyesen 'piká'-nak (angolul netán pike'}) kell neveznünk (234.1.). De nem folytatom, mert minél több sort rovok egymás alá, annál nagyobb elkedvetlenedés lesz úrrá rajtam. Csak annak a reményemnek szeretnék hangot adni befejezésül, hogy egyszer még magyar fordításban is kezünkbe vehetjük majd Kabdebó Tamás rendkívül értékes monográfiáját. Spira György NATAN EJD ELM AN FORRADALOM? FÖLÜLRŐL? (Fordította, a bevezetőt és a jegyzeteket írta: Gereben Ágnes) Maecenas - TÉKA Kiadó. Budapest, 1989. 271 1. „Vallatjuk, kérdőre vonjuk a múltat, hogy az magyarázatot adjon jelenünkre és megvilágítsa jövőnket." - Nem véletlenül írta könyve mottójául Belinszkij híres sorait Natan Ejdelman, akinek neve és munkássága jól ismert a hazai szakemberek körében. A szerző eddig több mint húsz kötetet publikált a 19. századi orosz történelem témaköréből, így Herzenről, a dekabrista Mihail Lunyinról, I.Pál cár születésének rejtélyéről, Puskinról és Alekszandr Gribojedovról, „Az ész bajjal jár" című mű tragikus sorsú szerzőjéről. A politikai tilalomfák ellenzőjeként, a törvényes tisztesség és az emberi szabadságjogok híveként ismert Ejdelman munkáit (köztük történelmi regényeit is) intellektuális élmény, igazi stílusbravúr és az élőszó varázsa jellemzi. A neves történész szakmai sikerének titka - írja bevezetőjében Gereben Ágnes - abban keresendő, hogy nem kész sablokonat kínál, hanem együttgondolkodásra invitálja, közös történelmi oknyomozásra csábítja olvasóit. Ejdelmann legújabb munkájában - amely magyar fordításban az orosz nyelvű kiadást megelőzően látott napvilágot - arra tesz kísérletet, hogy átfogó képet adjon a peresztrojka és a glasznoszty orosz történelmi előzményeiről, társadalmi gyökereiről, sikerének és esetleges kudarcának okairól. A szerző a felülről indított társadalmi, politikai és gazdasági reformok mozgató és fékező erőiről, tömegbázisáról, a változások támogatóiról és ellenségeiről, az „újítások" konklúzióiról kíván elemzést nyújtani. A könyv írója arra is választ keres: miért felülről indultak a változásra irányuló kezdeményezések Oroszországban; milyen szabályszerűségek figyelhetők meg a korábbi reformokkal összevetve; melyek a néptömegek magatartásának mozgásirányának törvényszerűségei; milyen lehetséges, tipikus veszélyekkel kell számolni; melyek a változásokkal szembeni ellenállás formái. Ejdelmant az elmúlt korok általános tapasztalatainak összevetésével, számos probléma újragondolásával, más megvilágításba helyezésével, a társadalmi újító törekvések árnyalt, differenciált bemutatásával az a szándék vezérli, hogy korrekt értékelést nyújtson az orosz fejlődési alternatívákról és az európai analógiákról. A szerző szükségesnek tartja hangsúlyozni, hogy az orosz társadalmi fejlődés főbb vonásait (a túlzott állami centralizációt, túlbürokratizáltságot stb.) alapvetően nem geopolitikai tényezők határozzák meg. Az évszázados elmaradottság okai között nem csak a római antikvitás hiányát kell megemlíteni, hanem főként a 250 éves mongol uralmat. A szerző ezzel kapcsolatban határozottan cáfolja Lev Gumiljov azon állítását, miszerint „a mongol iga mégis jobb variáns volt, mint a német járom". Az Aranyhorda a fejlődés lehetőségétől fosztotta meg Oroszországot - vallja Ejdelman -, ami a pusztításoknál is nagyobb kárt jelentett. A 13-14. században a „fejlődés zálogai" (a városok a kézművesség és a kereskedelem) elsorvadtak az orosz fejedelemségekben, és az ország - a szerző véleménye szerint - csak a 16. század elején került egy szintre Európával. IV. Iván (1533-1584) reformjainak mérlegre tételekor Ejdelman nem túloz, amikor arról ír, hogy az uralkodó intézkedései a tönk szélére juttatták az országot. A szerző élesen bírálja a sztálini Rettegett Iván-képet, és osztja Alsic véleményét, miszerint az opricsnyina intézménye nemcsak 1565-1572 között állt fenn, hanem egészen a cár haláláig, 1584-ig. Ejdelman többször is utal az állam túlzott szerepének megerősödésére IV. Iván korától, erre az orosz specifikumra, amely hosszú időre meghatározó elem, a politikai mechanizmus döntő tényezője lett.