Századok – 1991

Beszámoló - Történészkonferencia a szlovák–magyar kapcsolatokról (Buzinkay Géza–Szarka László) III–IV/355

356 BESZÁMOLÓ rú után alakult ki, lényegileg ez áll fenn máig is, tehát tartósnak és mérvadónak kell tekinteni az akkori rendezést. Hangsúlyozta a történészi realizmus szükségességét, hiszen — hozta fel példaképpen — ma még nem valósítható meg egy osztrák-szlovák közös bizottság felállítása a tankönyvek kölcsönösen elfogadható szellemének kialakítására. Glatz Ferenc azt a véleményét hangsúlyozta, hogy a nemzeti államok történeti képződmények, s így is kell tekinteni azokat, nem pedig úgy, mint a 19. századból eredő történeti szemlélet teszi, mely a nemzeti államot helyezi a történeti fejlődés csúcspontjára. Minden állami intézmény mércéje az lehet, mondta, hogy mit tud nyújtani a benne élő embereknek. Glatz a 19-20. századi Közép- és Kelet-Európa három alternatíváját, három, a gyakorlatban kipróbált létformáját hasonlította össze. A Habsburg-monarchiáról 1848, még inkább 1867 után bebizonyosodott, hogy a térség nemzetei számára nem tudja biztosítani az egyenjogúság és az egyenlő fejlődés feltételeit. Viszont a két világháború közti kisálllamiság mégis sok szempontból reprodukálta a Monarchia hibáit, hiányosságait, ráadásul nem tudta fenntartani, sem reorganizálni a régió egységes munkaerő- és árupiacát. Nem hozott megoldást a régió alapkérdéseire az az ál „proletár internacionalizmus" sem, amely az 1945-1948-as fordulatot követően a közép- és kelet-európai kisállamok kapcsolatrendszerének vezérlő elvévé vált. Helyette valójában éppen a sztálinista szovjet rendszer Elbáig való kiterjesztése tette teljessé a térség nemzeteinek és országainak elszakadását a nyugat-európai fejlődéstől. Mindezek alapján Glatz azt hangsúlyozta, hogy a régió közös történelméből a három sikertelennek bizonyult alternatíva meghaladásának szükségességét kellene közösen kiolvasnunk és meghatározni prioritásait, eszközeit. J. Mesároá „A szlovák nemzeti önmeghatározás eszméje és a magyar államiság" címmel igen körültekintően elemezte annak a központi szerepű szlovák nézetnek kialakulását és összetevőit, mely szerint a történeti Magyarország ezeréves börtön volt számukra. (Előadása magyarul, „A közös történelem deformációi" címmel a História 1991. évi 2-3 számában jelent meg.) Szász Zoltánnak, a budapesti Történettudományi Intézet igazgatóhelyettesének az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés utáni magyar nemzetiségpolitikáról tartott referátuma következett ezután. Az akkori magyar kormányok nemzetiségi politikáját — idézte fel az előadó — általában két véglet felől szokták megközelíteni: egyrészt a totális nemzetiségi elnyomás periódusaként állítják be sokan, főleg az érintett nem magyar népek történészei közül, másrészt a magyar történetírásban többen abból indulnak ki, hogy a történeti Magyarország felbomlása jórészt éppen e korszak erélytelen, doktriner módon és túlzottan liberális magyar nemzetiségpolitikájának volt a következménye, mert az nem akadályozta meg minden áron a nemzetiségi mozgalmak kibontakozását. Szász szerint mindkét felfogás közös hibája, hogy túldimenzionálja az állam lehetőségeit és szerepét; ő a kiegyezés utáni félszázad nemzetiségpolitikája több szakaszának megkülönböztetésével kíván árnyaltabb képet rajzolni. Az 1867 és 1872 közötti kezdeti szakaszt szerinte az jellemezte, hogy senki sem hitt az újonnan létrehozott államrendszer tartósságában, viszont a politikai vezető réteg, mint Deák Ferenc és Eötvös József is, reménykedett abban, hogy a magyar állam együttműködést tud kialakítani a nemzetiségekkel, és minden fél számára el-