Századok – 1991

Beszámoló - Történészkonferencia a szlovák–magyar kapcsolatokról (Buzinkay Géza–Szarka László) III–IV/355

BESZÁMOLÓ 357 fogadható lesz a „politikai nemzet" fogalma. Ez a hit ihlette az 1868. évi népiskolai és nemzetiségi törvények megalkotását. Az 1870-es évek közepén kezdődő második korszakot már a nemzetiségekkel szemben agresszívvá váló kormánypolitika jellemezte. Kiderült, hogy nincs akkora támogatása a kormánynak magyar oldalról, mint gondolták, s a rendszer sem fejleszthető a reményeknek megfelelően a magyar érdekeltségek szerint. Az 1879-es népoktatási törvény vezette be a magyar nyelv általánosan kötelező oktatását. Ezt eredetileg ellenezte az uralkodó, ám Tisza Kálmán miniszterelnök azzal győzte meg: annyira gyenge a kormány, hogy erősítése érdekében szükség van ilyen nacionalista gesztusra. Ez a kompenzációs mozzanat ettől kezdve végigkísérte a magyar kormányok nemzetiségi politikáját; amit jól kiegészített, hogy a helyi hatóságok általában kevésbé voltak toleránsak a nemzetiségekkel, mint a kormányzat és a központi hatalmi szervek. Az 1890 körüli korszakváltást követően a konfliktusok megszaporodása szembeszökő volt. Bánffy miniszterelnök már új, rendőri és megfigyeléses módszerek bevezetésével igyekezett az elfajult helyzet urává lenni - mégis, a magyar uralkodóosztályok nacionalista támogatása sem volt elég hatalmon maradásához; megbukott. Ezt követően, a század utolsó évétől Széli Kálmán a deáki alapelvekhez , a „jog, törvény, igazság"-hoz igyekezett visszatérni e téren is. Az 1906-1909-es koalíciós kormányzati időszakra Lsrnét visszahatás voltjellemző: bizonytalan, ezért agresszív közhivatalnokok tevékenykedtek, és egész sorozatban jelentek meg a nemzetiségi sajtóperek. 1910-14-ben a nemzetiségi kérdés a demokratizmus és a konzervativizmus összeütközése, vitája részeként volt jelen a magyar politikában. A fejlődés afelé irányult, hogy a nemzetiségeket mint nemzeteket integrálják. A háború kitörésekor a nemzetiségi mozgalmak még úgy képzelték, hogy vitézségükkel fogják kivívni nemzetiségük számára a nemzeti jogot. Az általánosságban jellemezhető korszakok mellett azonban az is igaz, hogy az egyes nemzetiségi régiókban és mozgalmakban más és más volt a magyar kormányzati politika hatása; olykor céljai is eltérőek voltak. Szász Zoltán szerint végül is a magyar nemzetiségpolitika dualizmuskori alakulása jóval összetettebb, szerteágazóbb volt, mintsem hogy sommás ítéletekkel kimeríthetően jellemezni lehetne. Az 1918. évi felbomlásban kétségkívül súlyos felelősség terhelte a magyar nemzetiségpolitika irányítóit, de önmagában az ő tevékenységük és mulasztásaik aligha bizonyultak volna elégségesnek a történeti államalakulat felbomlásához. Milan Podrimavsky elméleti megközelítésben tárgyalta a szlovák nemzeti mozgalom nemzeti emancipációs törekvéseinek korabeli belső és külső kontextusát. Különösen a nemzeti autonómia programjának és a nemzeti önállóság kívánalmának összeegyeztetését vizsgálta részletesen, mert véleménye szerint a kiegyezés utáni szlovák politikai gondolkodásnak a többi lehetséges alternatíva közül kezdettől fogva „a nemzeti önmeghatározás minél teljesebb egészének szolgálata" volt a vezéreszméje. Az előadásokat követő vitában különösen Július MesároS és Szász Zoltán előadásai körül alakult ki élénk vita. Magyar részről több felszólaló is méltatta MesároS előadásának objektivitásra törekvő és az önkritikus elemeket sem nélkülöző hangvételét. így például Glatz Ferenc azt emelte ki, hogy a történetírás a kölcsönös nemzeti elfogultságokkal szemben csak ilyen komplex módon érhet el tartós eredményt: együttesen kell feltárni, hogy saját népének és a szomszéd népeknek nacionalizmu-