Századok – 1991

Közlemények - Czövek István: Modernizálódás és oktatáspolitika Oroszországban a 19. század második felében III–IV/298

OROSZORSZÁG A 19.SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN 303 került. Mivel a tudomány terén megtámadhatatlan, ezért a támadásra egy több reménnyel kecsegtető utat választottak, mégpedig azt, hogy magárahagyták az ellenséges társadalommal szemben, ill. felszították a társadalom ellenséges érzéseit vele szemben. Ezt azért lehetett megvalósítani, mert a társadalom egyik része politikailag fejletlen, másik része a legteljesebb tudatlanságban él, a harmadik része pedig vallási-monarchikus fanatizmusba merült. Az eredmény pedig: a fenti közvélemény szemében az egyetemista lett a durva állampolgár, s ez kétszeresen is ijesztő. Egyrészt azért, mert ez a közvélemény társadalmi pártnak tekinthető, másrészt azért, mert nem vállalja az egyetemistát, akit fekélynek tart a társadalom testén. Kiveti magából, mert azt látja benne, hogy el akar pusztítani minden állami intézményt, családot, vallást, tehát nihilista, kommunista, anarchista... vagyis egyszerűen züllött és útonálló... Az egyetemistát magára hagyta a társadalom, a despotikus állam ügynöke figyeli, s nem talál támaszt, hiszen helyzetével nem tud megbékélni, az egyetem pedig nem változtat ezen a helyzeten. Az egyetem elvileg tudományos és szabad intézmény, de facto pedig a rendőri, politikai szerveknek alávetett, s ezek képviselői majdhogynem jutalmazzák azokat a hallgatókat, akik nem teljesítik a tudományos és társadalmi elvárásokat, sőt szembeszegülnek azokkal. Ilyenformán az egyetemista attól a pillanattól kezdve, hogy tíz év kemény munkájával kiérdemelte ezt a nevet, önmagát szinte törvényen kívül helyezi. Ezután már csak két lehetősége marad: vagy már 18 évesen megpróbál megbékélni rabszolgahelyzetével, és lassanként elsekélyesedik, vagy pedig... eldönti, hogy szembeszáll az önkénnyel, és kiharcolja a szabad cselekvés jogát... A kijevi egyetem hallgatóságának negyede valószínűleg az első variánsra szavazva, a többség — akik a klasszikus orosz gimnáziumban és szemináriumban nevelkedtek — ösztönösen az állam mellett voksolna. A hallgatóság harmadik, legerősebb, legöntudatosabb része jelen pillanatban az egyetlen becsületes utat választotta, a harcot. Az egyetemisták legjobbjai nem csak most léptek erre az útra. A történeti folyamatok bizonysága szeiint számos kijevi egyetemista állt önfeláldozóan azon harcosok első sorába, akik azt vallották, hogy a világon mindenki számára meg kell teremteni a társadalmi jólétet. Ez a harc az érzések és gondolatok szenvedélyes megnyilvánulása volt, ezért is vannak hősei az utóbbi öt-hat évnek."1

1 Az egyetemisták ellenállása sem tudta azonban megállítani a törvényszerű folyamatot, annál kevésbé, mivel nem egységesen léptek fel. Az egyetemi hallgatóságnak is csak a kis töredéke választotta a következetes harcot. De ez semmiképpen nem befolyásolta az egyetemek helyzetét, és nem volt jelentősége a politikai visszarendeződés megakadályozása szempontjából. A kormányban bekövetkezett személyi változások jelezték, hogy a közigazgatás központi irányítása újra magára talált, önkénye pedig fokozódott. Olyan intézkedések egész sora született, amelyek a reformok számos területét megnyirbálták, nem kerülvén ki az oktatásügyet sem. 1872-ben újra szabályozták például a gimnáziumok működési rendjét, és sort kerítettek az alapfokú iskoláknak a helyi nemesség hatáskörébe utalására is. Az ellenreformok egymásutánját csak az 1880 februárja és 1881 áprilisa közötti időszak törte meg, amikor a cári kormányzat kénytelen volt egy időre