Századok – 1991

Közlemények - Czövek István: Modernizálódás és oktatáspolitika Oroszországban a 19. század második felében III–IV/298

OROSZORSZÁG A 19.SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN 299 megtalálja-e azokat az elemeket, melyek fokozatos átalakításával a rendszer egy minőségileg magasabb színvonalat érhet el. Ha egy társadalom megújulási képessége nem kielégítő, nem lehetnek kielégítőek a struktúra átalakítására vonatkozó kísérletei sem. Egy (viszonylag) konzervatív berendezkedésű társadalom esetében a társadalom megújulási képessége is alacsony színvonalú, így az intézmények színvonala sem érheti el a szükséges mértékű modernizálódási szintet, s egy idő után a fejlődés megreked, sőt a hátrányok halmozódnak benne. Ha ebből az aspektusból közelítünk Oroszország 19. századi modernizálódási folyamatához, a következő jelenségek a meghatározóak: 1. Oroszország belső fejlődésében a feudális jelleg dominált, az ország agrárország volt, s ezt a tényt az európai munkamegosztás még hangsúlyosabbá tette.3 Lassú belső fejlődést csak a nemesi manufaktúrák létrejötte, illetve a paraszti háziipar megjelenése jelzett. 2. A kereskedelem, az árutermelés megindulása bizonyos lassú tőkefelhalmozást eredményezett, aminek azonban drasztikusan vetettek gátat az ország társadalmi és politikai viszonyai, a jobbágyrendszer és a cári abszolutizmus intézményrendszere, melyet egyértelműen erősített a pravoszláv egyház. A változatlanságot erősítette az a tény is, hogy Oroszország külgazdasági kapcsolatai mind mennyiségi, mind pedig minőségi vonatkozásban változatlanok maradtak, s míg az előbbi megállapítás előremutató jelenség, az utóbbi — figyelembe véve, hogy az ipari és élelmiszeripari nyersanyagok kivitelét és az iparcikkek behozatalát jelentette — nem tekinthető annak. Oroszország sajátos helyzetét mutatta, hogy a 19. század elején politikai gondolatok az ország határain igen nehezen jutottak át. A század elején, a napóleoni háborúk idején, majd 1849-ben a magyar szabadságharc leverésének mámorában I. Sándor és utódja I. Miklós joggal gondolhatta, hogy országa erősebb valamennyi európai álamnál, de röviddel ezután, a krími háborúban elszenvedett vereség hatására be kellett látnia az uralkodónak is, hogy a helyzet változott. Halála előtt ezt írta fiának, a trónon őt követő Sándornak: „Hadaimat nem rendben adom át neked."4 Az országot még élete utolsó perceiben is katonai tábornak tekintő uralkodó halála tagadhatatlan megkönnyebbülést váltott ki a társadalomnak szinte minden rétegéből. A trónra lépő II. Sándort azonban akkor is akaratgyenge, középszerű embernek tekintették volna környezetében,5

ha több lett volna a jó tulajdonsága, mint a rossz, hiszen keménykezű elődei után a kevésbé totális módszerek alkalmazása is a gyengeség jelének tűnhetett. Kortársai azonban nem elődeihez viszonyítva, hanem abszolút értelemben tekintették középszerű embernek és uralkodónak. Jelzői között a „korlátolt", „befolyásolható", „műveletlen" minősítések is szerepelnek, s egy sor más, nem kevésbé dehonesztáló jelző. A kérdés megítélése ebből az aspektusból azonban nem tartozik jelen feladataink közé. Azonban igazságtalanok lennénk vele szemben, ha nem vennénk figyelembe azokat a rendkívül erőteljes érdekellentéteket, melyek a reformokkal kapcsolatban ütköztek egymással, s nem ezek ismeretében ítélnénk felőle, lehetőségeit, mozgásterét illetően. Az Oroszország Európán belüli hatalmi helyzetét is negatívan meghatározó krími vereség egyértelművé tette, hogy a belső fejlődést gátló tényezőket — legalábbis részben — meg kell szüntetni, részben a korlátokat át kell helyezni. A kérdés