Századok – 1991
Közlemények - Kováts Stefan: Az 1849. évi orosz katonai intervenció Magyarországon. A magyar forradalom és szabadságharc az európai nagyhatalmi érdekek középpontjában III–IV/268
282 STEFAN KOVÁTS talán nem állt Oroszország érdekében. Nem utolsó sorban a német egység megakadályozására nyújtott Miklós cár Ausztriának 1849-ben katonai segítséget. A sokat emlegetett „lengyel kérdés", vagyis a lengyel szabadságharcosok szerepét a magyar szabadságharcban csak másodrendűnek ítélhetjük az 1848/49. évi orosz-osztrák viszonylatban. Mindössze jó ürügynek bizonyultak a magyarországi katonai intervenció jogosságának igazolására. Tény, hogy Oroszország Ausztria területi integritása érdekében lépett fel, és azzal egyidejűleg keresztezte a Magyarország elleni szerb expanziós politikát is. Több történésznek ezzel kapcsolatban az a véleménye, hogy a cár (kezdeti) elutasító álláspontja a szerbek irányába azt bizonyítja, hogy Miklós cár nem folytatott pánszláv politikát. Azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a cárt maga a bécsi udvar kellő időben felilágosította a délszlávok Ausztria-barát katonai akcióiról. A neves osztrák történész, Robert Kann viszont joggal veti fel a kérdést, hogy a magyarországi orosz beavatkozás hátterében nem az a szándék állt-e, hogy egy veszélyes, szlávellenes hatalmat, — ti. a független Magyarországot — semmisítsen meg? Ez ma is nyitott történelmi kérdés.67 * Egyes császári parancsnokok Magyarországon már az osztrák tárgyalások előtt igénybe vették az orosz csapatok segítségét. így például Erdélyben, ahol a császári tartományi kormányzó, Anton Puchner báró altábornagy68 szorult helyzetében, saját kezdeményezéséből úgyszólván „rövid úton", a dunai tartományokban állomásozó oroszokat hívta segítségül. A cár már előzetesen utasította katonai parancsnokait, hogy ilyen esetekben minden különös formalitás nélkül adják meg a kért segítséget. Az egyesült osztrák-orosz csapatokat a magyar haderők a rendkívül tehetséges lengyel Bem József tábornok vezetése alatt kiűzték Erdélyből.6 9 Schwarzenberg osztrák miniszterelnök „helytelenítette" hivatalosan az osztrák parancsnokok „privát akcióit", de az ott (Erdélyben) ,.felkérés nélkül" harcoló orosz tiszteket — javaslatára — a császár kitüntette.70 Schwarzenberg még jó ideig gyakorolta ezt a kettős taktikát. A miniszterelnök taktikázása az orosz segítség ügyével kapcsolatban nem volt egyéb, mint egy jól rendezett „színjáték". Ugyanis amikor a kabinet előtt végre be kellett vallania, hogy Ausztria Oroszország segítségére rá van utalva, mert „a Monarchia legmagasabb érdekei forognak kockán",71 akkor ő már az oroszokkal, a császár és Zsófia anyacsászárné tudtával diplomáciai úton réges rég tárgyalt. Az oroszoknak azonban nem tetszett Schwarzenberg (látszólag) ügyetlen és tapintatlan tárgyalási módja, ő ugyanis a közvetlen megbeszélésektől a császárt távol akarta tartani, hogy Ausztria kényszerhelyzetét sem a cárnak, és még kevésbé Európának ne kelljen elismernie. A cárt erősen sértette, hogy nem Ausztria császára akar vele tárgyalni, továbbá neki érdeke volt, hogy Ausztria gyengesége ne maradjon titokban. Átlátván Schwarzenberg szándékán, kényszerítette az osztrák miniszterelnököt, hogy nyílt kártyákkal játsszon. Windisch-Grätz herceg, látva a magyar sikereket, már március végén javasolta, hogy Bécs vegye igénybe az oroszok segítségét. A mit sem sejtő osztrák minisztertanács — Schwarzenberg hallgatott — március 29-én elutasította Windisch-Grätz javaslatát. Két nappal később, amikor az erdélyi osztrák vereség híre Bécset is elérte,
