Századok – 1991
Tanulmányok - Palotás Emil: Ausztria–Magyarország és a háborús válság 1887/88-ban III–IV/229
258 PALOTÁS EMIL Megvádolta őket a casus foederis „elcsúsztatásával", a kettős szövetségnek eredeti tartalmától idegen értelmezésével. Azt hangoztatta, osztrák oldalon a külpolitika a katonák befolyása alá került, a döntéseket ők hozzák; a vezérkar e helyzetét arra használja fel, hogy azonnali agressziót készítsen elő Oroszország ellen, és e kalandba magával kívánja rántani Németországot is. Az 1879 októberi szerződés interpretációjával kapcsolatban a kancellárnak formálisan persze igaza volt, de a bécsiekkel szembeni vádaskodása 1887 végén mégsem volt jogos. Csakis a tények rosszindulatú kiforgatásával állíthatta, hogy az osztrákmagyar hadvezetés valamiféle eleve adott hódító szándékból állt elő kezdeményezésével. A bécsiek prevenciós vágyát a félelem szülte - ez napnál világosabban látszott. Hogy adott esetben az októberi szerződés betűihez való pure et simple ragaszkodás nemcsak Ausztriát veszélyezteti, de Németországnak sem előnyös, nemcsak tudta Bismarck, de bizalmasainak meg is vallotta már akkor,140 ám Béccsel szemben kitartott vádjai mellett. Kálnoky a kancellár mindkét inszinuációját azonnal cáfolni igyekezett. Visszautasította az „eltolás" vádját, mely szerint az októberi szerződésből Ausztria egyoldalú előnyt akarna szerezni, és azt is, hogy agressziós szándékaik realizálásához keresnek partnert, amikor a tárgyalásokat szorgalmazzák Berlinnel. Széchényihez írt leveleiből14 1 kiolvasható neheztelése: amit a kancellár most szemére hány, arra éppen ő figyelmeztette Bismarckot, amikor az Bécsbe továbbította Moltke memorandumát, és az osztrák demonstratív csapatmozdulatokat sürgette. A kialakult helyzetért tehát nem Bécs a felelős. Érzékeltette a miniszter azt is, hogy a casus foederis tisztázásának igényét éppen azon aggodalom erősítette fel, hogy Ausztria nemkívánatos háborúba keveredik, s hogy abban magára hagyják az orosszal szemben. A politika irányítását uralkodója és ő szilárdan kézben tartja, hangoztatta, egy háború szándékos kirobbantása tőlük távol áll, de érvek híján nem képesek elzárkózni a katonák jogos felvetése elől. December 30-án végre sor került Steininger osztrák-magyar katonai attasé első megbeszélésére a porosz-német vezérkar vezetőivel, de a találkozó Bismarck és a Wilhelmstrasse kategorikusan elutasító hozzáállása következtében formalitássá degradálódott. A kancellár utasítását követve Moltke gondosan kikerülte a lényegi kérdéseket, az osztrák-magyar tervezet tartalmi vizsgálatába bele sem fogott, beérte semmitmondó általánosságokkal, és kevés reményt hagyott az érdemi folytatásra.142 Bármily határozottan mutatkozott is meg Bismarck negatív hozzáállásának hatása, és lett világossá, hogy a kancellárnak sikerült akaratát ráerőltetnie a katonai vezetésre, Bécs a kudarcba nem azonnal törődött bele. Mind a külügyminiszter, mind az uralkodó ismételten szóba hozta a németek előtt a tárgyalások kérdését, cáfolni igyekeztek saját állítólagos támadó kedvüket, és kitartóan magyarázták, mennyire jogos az 1882 óta vallott alapelv a védekező célú prevencióról nyilvánvaló orosz támadó szándék esetén. Az „elkerülhetetlen" támadás „defenzív" jellegét Bismarcknak bebizonyítaniok nem sikerült.14 3 A feladatot a kancellár nem alap nélkül hasonlította a kör négyszögesítésének kísérletéhez.14 4 Bár az orosz hangulatváltás minimálisra csökkentette a téli háború esélyeit, a történtek nem növelték meg Bécsben a Bismarck iránti bizalmat. Különösen katonai körökben siettek levonni a tanulságot, mennyire bölcsen jártak el, amikor annak
