Századok – 1991
Tanulmányok - Palotás Emil: Ausztria–Magyarország és a háborús válság 1887/88-ban III–IV/229
A MONARCHIA ÉS AZ 1887-88-AS VÁLSÁG 257 az előbbi hirdette a tétlenség veszélyességét, és az utóbbi tért ki kiváró magatartásának revíziója elől. Kálnoky ugyanakkor két malomkő között őrlődött. Egyfelől Herbert Bismarck és Reuss világossá tették számára, hogy a jövendő orosz háború előzetes megtervezéséről nem lehet szó, és a németek úgy tapasztalták, a miniszter ezt tudomásul vette.13 5 Másfelől viszont számolnia kellett az uralkodó - mint hamar kiderült, alaptalan - optimizmusával a jövendő tárgyalások perspektíváit illetően, ami a katonák pozícióit erősítette. így minden igyekezete ellenére sem volt képes Albrecht tervezetén minőségi változtatást keresztülvinni. Mindössze azt sikerült elérnie, hogy a tárgyalási alapként elfogadott iratot nem konvenció-tervezetnek, hanem szerényebben tisztázandó „pontoknak" minősítsék, és belevegyék, hogy a felsorolt kérdések arra az esetre vonatkoznak, amikor a kormányok értelmezése szerint a casus foederis már adott. De az egyezkedés egész jellegét megszabó döntő pontok megmaradtak: a közös, egyidejű mozgósítás és hadüzenet, a támadás egyidőben történő megkezdése, a hadműveletek támadó szellemben való folytatása stb. - vagyis a vállalkozás megelőző, agresszív jellegű előkészítése és offenzív kivitelezése. Mindez szöges ellentétben állt Bismarck új-régi hitvallásával: a casus foederis Németország számára csakis akkor adott, ha Oroszország már megtámadta a Monarchiát. Az első támadást ennek értelmében a Monarchiának magának kellett felfogni - ez volt az a pont, amely kétségbeesésbe kergette a vezérkart Bécsben. Egyidejű mozgósítás tehát Bismarck számára lehetetlenségnek tűnt. Még kevésbé volt hajlandó elfogadni, hogy a központi hatalmak előre kitűzzék saját megelőző támadásuk időpontját. Éppen a szövetség értelmezési vitái során vált világossá, hogy a német kancellár nem volt kellőképpen tájékozódva az 1882-es osztrák-magyar-német vezérkari megállapodásokról. Ez a meglepő tény kiválthatta ugyan Waldersee jogos felháborodását, ám az ismerethiány kiderülése mitsem változtatott a kancellár negatív hozzáállásán.136 Amikor végre Vilmos császár engedélyezte, hogy a bécsi óhajokról Steininger katonai attasé közvetlenül tárgyaljon Moltkeval,137 Kálnoky Berlinbe továbbította a némileg enyhébb megfogalmazású, de változatlanul az előre megtervezett tavaszi közös háborút anticipáló tervezetet, és utasította Széchényit, sürgesse a párhuzamos megbeszélések mihamarabbi megkezdését a casus foederis katonai és politikai vonatkozásairól.138 Amitől tartani lehetett, az valóban bekövetkezett: az új osztrák-magyar kezdeményezés nem talált Berlinben lelkes fogadtatásra. Addigra a kétfrontos háborút is vállalni kész katonák már tért vesztettek, egységük megrendült. Bismarcknak időközben sikerült a maga álláspontjára vonni a császárt, valamint Moltket is. Utóbbival tudatta, mennyire megköti kezüket a titkos szerződés Oroszországgal - a vezérkar főnöke akkor értesült a „viszontbiztosítási" megállapodás létéről.13 9 A prevenció esélyeit minimumra redukáló diplomáciai tényállást Moltke kénytelen volt tudomásul venni; ennek deprimáló hatását viszont ellensúlyozta számára a kancellár másik nagy horderejű közlése, mely szerint egy osztrák-orosz háború kitörése esetén Németország késztetve lenne arra, hogy haladéktalanul rávesse magát Franciaországra. Mindebből kézzelfogható tanulságok adódtak az osztrák kéréssel kapcsolatban. Bismarck ezek után a bécsiekkel szemben keményen léphetett fel. Kategorikusan elutasította, hogy egy támadó jellegű katonai akció tervezése szóba jöhessen.
