Századok – 1991
Tanulmányok - Palotás Emil: Ausztria–Magyarország és a háborús válság 1887/88-ban III–IV/229
A MONARCHIA ÉS AZ 1887-88-AS VÁLSÁG 243 jon.6 8 Még nem jutott el elégséges információ Bécsbe a német fővárosban kialakult nézetkülönbségekről, de már igen jól érzékelték a Deines révén jelentkező nyomást katonai előkészületek foganatosítására. A diplomáciai csatornákon is érkeztek figyelmeztetések. Ezek a tanácsok úgy ösztönözték az osztrákokat cselekvésre, hogy közben a korábbiaknál is bizonytalanabbá tették a várható német támogatás mértékét és formáját, sőt egyáltalán magát a német együttműködést. Megint gyakori lett a hivatkozás Franciaországra, ahol egy soron levő belpolitikai válság szolgált jó ürügyként annak érzékeltetésére, hogy Németország figyelmét a Nyugat köti le. Szerződéses kötelezettségeik relativizálását a németek korán elkezdték. Bismarck tudatosan tett kétértelmű nyilatkozatokat. Az osztrák- magyar katonai vezetés amúgyis irtózott az orosz háború perspektívájától, aggódása csak fokozódott szövetségesük bizonytalanodását tapasztalva. A sürgetések előterjesztési módja régebbi idő óta lappangó kételyeket élesztett újjá. Beck már novemberben hangoztatta azon véleményét, hogy egy osztrák-orosz háborúra csakis akkor kerülhet sor, ha Németország közreműködésében abszolút bizonyosak lehetnek.69 A kétely feltámadt Kálnokyban is. Nyilvánvalóan a pozitív reagálásban bízva sugallta Reussnak, hogy ha Oroszország valóban elszánja magát egy Ausztria elleni támadásra, úgy az 1879-es szerződés előírása „többé nem alkalmazható betű szerint", hiszen Németországot - vélte - saját érdekei úgyis rákényszerítik a gyors beavatkozásra. A válság mélyülése tehát elkerülhetetlenül meghozta, miként egy évvel korábban, a casus foederis vitáját a központi hatalmak között.70 Osztrák-magyar részről bármennyire különbözőképpen értékelték is katonák és politikusok a Keletről jövő fenyegetést, fő szövetségesükről azonosan vélekedtek. Beck és Kálnoky abban kezdettől fogva egyetértett, hogy a Monarchia magatartását a német partner magatartása determinálja. Bármiként válaszoljanak az orosz kihívásra, azt csakis Németországgal közösen tehetik meg. A gyengeség tudatának kínzó érzése nem sok választási lehetőséget hagyott számukra. Emellett számolniok kellett azzal is, hogy Ausztria-Magyarország 1887 végén sem politikailag, sem katonailag nem volt felkészülve egy nagy háborúra.71 November végétől a veszélyekre addig inkább általánosságokban figyelmeztető német diplomácia hangnemet váltott. Megszűntek az utalások arra, hogy Németország nem engedi magát a balkáni bonyodalmakba belerángatni, és helyette váratlanul agresszív módon kezdték ostorozni a bécsi tehetetlenséget. A Wilhelmstrasse nyomás alá vette szövetségesét annak érdekében, hogy a Monarchia azonnal foganatosítson konkrét, hatásos katonai lépéseket Galíciában. Főként Herbert Bismarck ragaszkodott ahhoz, hogy ilyen intézkedésekre nyomban sort kerítsenek.72 A német diplomaták megváltozott hangnemét először megütközéssel fogadták a bécsi külügyminisztériumban, majd mind nagyobb zavarba jöttek. A szokatlan eljárás nem a válság csendesítése, sokkal inkább mélyítése irányában hatott, nem az oroszokkal való kibékülésre buzdított, hanem arra, hogy az odadobott kesztyűt vegyék fel. Az addigi potenciális háborús krízis kezdett nagyon reális veszéllyé tornyosulni. A zavarodottságot végképp nagyra növelte, hogy épp akkor érkeztek meg Széchényi első jelentései a porosz vezérkar és a berlini külügyminisztérium felfogásbeli különbségeiről: míg a kancellár a háború kirobbanását küszöbön álló veszélynek ítélte, ezért elengedhetetlennek vélte a gyors erőátcsoportosítást az osztrák- orosz
