Századok – 1991
Tanulmányok - Palotás Emil: Ausztria–Magyarország és a háborús válság 1887/88-ban III–IV/229
A MONARCHIA ÉS AZ 1887-88-AS VÁLSÁG 231 mus kétségbeesett kapkodása azzal folytatódott, hogy Giers külügyminiszter egy közös orosz-török okkupáció kivihetősége iránt is puhatolódzott.10 Bécsbe egyszerre érkezett Londonból és Pétervárról olyan híresztelés, mely szerint az oroszok Erzerum és Várna megszállásával fenyegették meg a Por át, ha az továbbra is tétlenkedne." A hirtelen támadt válsághangulat sajátosan osztotta két csoportra a nagyhatalmakat: a németek és a franciák közösen támogatták a cári kormány erőfeszítéseit, míg az angolok és az olaszok a Monarchiával egyetemben szembeszegültek azokkal. A bolgár és egyben az egész „keleti" kérdés új minőséget nyert ezzel. Az ellentétes irányú, mindkét oldalon fenyegetésekkel alátámasztott ráhatásra a Porta mindenfajta érdemi állásfoglalás gondos kerülésével, ügyes időhúzással válaszolt. Ez viszont egyelőre teljesen megfelelt a bolgároknak és a mellettük felsorakozó hatalmaknak, amelyek elsődleges célja szintén az időnyerés volt, hogy az új szófiai állapotok konszolidálódhassanak. A legsúlyosabb következményekkel egy közvetlen orosz okkupáció fenyegetett. Egy rövid időre, úgy tűnik, komolyan mérlegelték Péterváron ezt a variánst is: a Porta és Berlin támogatását adottnak vették, sőt Anglia semlegesíthetőségében is bíztak, miután júliusban a Londonnal kötött afgán határmegállapodással pontot tettek a legzavaróbb ázsiai vitakérdés után.1 2 Ausztria változatlanul fő ellenségként szerepelt, de szilárdan hitték, hogy az német vagy angol támasz nélkül, tehát önmagában veszélyt nem képez. A közvetlen katonai akció, mint lehetséges variáns, különféle változatokban volt jelen az orosz politikában. Augusztus után tehát teljes lett a két leginkább érdekelt hatalom: Ausztria-Magyarország és Oroszország konfrontációja a bolgár kérdésben. Az utóbbi a totális tagadás álláspontján rekedt meg, hiszen nem ismerte el törvényesnek sem Ferdinánd megválasztását, sem kormányzását. Következetes folytatása volt ez az egy év óta hirdetett felfogásnak: mindaz, amit Szófiában a hatalom pillanatnyi gyakorlói orosz jóváhagyás nélkül tesznek, „illegális". A non possumus magatartás révén a cári kormány elvesztette a belső folyamatok pozitív befolyásolásának lehetőségét. A Ballhausplatzon ezzel szemben az elvek hirdetése helyett a reálpolitikai gyakorlatra helyeztek nagyobb súlyt. Az jsztrák-magyar befolyás Szófiában emiatt nagyot nőtt. Mivel Bécs már a régensségst is törvényes hatalomnak tekintette, nem volt oka kétségbe vonni a nagynemzetgyűlés választásának érvényességét, és csakis azt tartotta szerződésellenesnek, hogy Ferdinánd a kormányzást önhatalmúlag kézbevette. Ezt viszont a kisebbik rossznak minősítette a fenyegető anarchiával szemben. Mindamellett nem mondott le arról, hogy az autonóm Bulgária segítését, ezzel saját reálpolitikai érdekei képviseletét a későbbiekben összhangba hozza az érvényes jogi alapokkal, a szerződéseken nyugvó politika addig mindenek fölé helyezett elveivel. A gyorsabb sikert ígérő eljárás, a direkt akció meghiúsulása után megint a tárgyalások kerültek előtérbe az orosz diplomáciában is. Erőteljesen foglalkozni kezdtek egy régebbi ötlettel. Még a tavasszal, részben a Kaulbarsz-misszió kudarcának korrigálása, részben az akkor nagy titokban készülődő belső ellenforradalomról (valamint orosz támogatóiról) való figyelemelterelés eszközeként vetették fel nem hivatalos formában azt, hogy a bulgáriai „illegális" hatalom likvidálására, egy „törvényes" kormány beiktatására küldjön a Porta egy saját meghatalmazottat, ideiglenes
