Századok – 1991

Történeti irodalom - A SZÁZADOK repertóriuma (Ism.: V. Windisch Éva) I–II/180

182 TÖRTÉNETI I RODAI Χ)M tában szerezhet tájékozódást a repertórium fejezeteiből, ezenkívül megkapja a vonatkozó recenziókat is; az egyetemes történet terén pedig a külföldi müvek recenziói (mégpedig általában a magyar kutatót valamilyen szempontból érdeklő művek recenziói) alkotnak így másutt nem létező bibliográfiai forrást. További érték a nagyterjedelmű „Tudományos élet" fejezet, az az 1925 tétel, mely az emlékbeszédektől kezdve a Magyar Történelmi Társulat és az egyéb történelmi társaságok történetén át a tudományos intézmények és közgyűjtemények történetéig, az évfordulók, viták, ülések és egyéb események regisztrálásáig tetjed. A kötet hasznosságát és használhatóságát a gondos szerkesztés, gazdag segédanyag fokozza. A kettős bevezetés után — amelyek a folyóirat rövid történetére is kiterjeszkedve a kötet készítésének elvi és gyakorlati kérdéseit ismertetik — következik a repertórium szakrendszere (mely egyúttal tartalommutató is). A két fő részre bontott repertóriumot („Tanulmányok, közlemények, hírek és egyéb cikkek" — „Ismertetések") csaknem 200 lap terjedelmű apparátus követi: az illusztrációk tárgyuk szerint csoportosított jegyzéke, a Századok könyvészeti leírása és a szerkesztők és szerkesztőségek felsorolása; végül négyféle mutató: a szerzők mutatója, a címekben szereplő történeti nevek s a címekben szereplő földrajzi nevek mutatója; végül az ismertetett művek szerzőinek jegyzéke. Mindez az anyagban való sokirányú és egyszerű keresést teszi lehetővé a kutató számára. Különösen értékes a címekben előforduló nevek indexe, amelyben a szerkesztők a személyek legfőbb életrajzi adatait is közlik. A repertórium két fő fejezetének további bontása a tanulmány- és cikkanyag természetének s a mai történész igényének egyformán megfelel. Az első fő fejezet további három részre oszlik. Az általános rész felsorolja a bibliográfiákat, a historiográfiai közleményeket, a történetszemlélet és a történelemtanítás körébe vágó közleményeket; a segéd- és rokontudományok anyagát, majd a tudományos élet címszava alatt összefoglalható nagymennyiségű rövidebb-hosszabb közleményt. A 2. rész — Magyarország története — az összefoglaló vagy több korszakot átfogó cikkek fejezete után 8 — illetve az alfejezetekkel együtt 14 — időrendi fejezetbe csoportosítja anyagát az őstörténettől napjainkig; ezeken belül az alfejezetek egyöntetűen, de a korszaknak megfelelő rugalmas további bontásban követik egymást. A fő témakörök: forrás és forráskritika, összefoglaló munkák, helytörténet, gazdaság, társadalom, politika, jog, nemzetiségek, művelődés, végül egyház és vallás. A 3. fejezet az egyetemes történet; ennek fő részei az időrendi rész (négy korszakban), továbbá az egyes országok, kontinensek története. Az „Ismertetések" fő szak nagy vonalakban, az anyag természetének és mennyiségének megfelelő változtatásokkal ismétli meg az 1. rész szakrendjét; pl. természetszerűleg minimálisra csökken a „Tudományos élet" szakcsoport, részletesebb bontás jut az összefoglaló műveknek, s többszörösére nő (az egyes országok adatainak tagolásával) az egyetemes történeti szakcsoportok száma. A szakrend kialakításánál a szerkesztőknek nem kis nehézségeket kellett leküzdeniük, „...egy hosszú periódus más céllal született, más értékrendet tükröző, más társadalmi viszonyok között létrejött történeti irodalmát a besorolás menetében kellett valósággal ,átfordítani', tudományágunk mai, egyébként is gyorsan változó kategóriarendszeréhez alkalmazni." — írja Pamlényi Ervin a bevezetésben. Ez az „átfordítás" sikerült; a szakrend a szerkesztő aggályai ellenére nem bonyolult, sőt jól áttekinthető, logikus, s a kutató könnyen kiismeri magát benne. A szerkesztők nagy érdeme, hogy minden lehetőség mérlegelése után vállalták a szakozás nehéz, tévedések kockázatával járó feladatát. A szakrend kialakításának egyik megoldásával azonban nem érthetünk egyet. Az a körülmény, hogy minden tétel csak egyetlen helyen szerepel a repertóriumban, kétségtelenül helymegtakarítást jelent; más előnye azonban nincsen. A szerkesztők szándéka szerint (bár a megoldás elégtelenségét maguk is érzik) minden mű „legfontosabb vonatkozásai" szerint került besorolásra — számos tételnél azonban legalább két vonatkozás a „legfontosabb". Amilyen hiba lett volna a repertórium felduzzasztása a tételek tűlzó ismétlésével, annyira kár, hogy a szerkesztők még a legindokoltabb esetekben sem alkalmazták ezt a megoldást. így maradt el pl. — a kutatás kárára — a kapcsolattörténeti fejezet, „mert a tételek más tárgyi csoportosításba is besorolhatók voltak" — írják a szerkesztők. Holott — hogy csak ennél a példánál maradjunk — a kapcsolattörténeti anyag épp az egyetemes történeti szak szegényességét pótolhatta volna; amellett a kapcsolattörténet valamelyik ágazatának kutatója most a teljes bibliográfia átnézésére kényszerül. Vagy egy másik példa: a disszertációk vitái (220 tétel) a tudományos élet szakban egyetlen fejezetet alkotnak — holott a kisebb, olykor nagyobb terjedelmű beszámolók természetesen fontos információkat tartalmaznak a legkülönfélébb kérdések kutatói számára. Ezek és hasonló hiányosságok véleményem szerint néhány száz tétel doplikálásával kiküszöbölhetők lettek volna — hogy utalások alkalmazásától a szerkesztők idegenkedtek, ezt érthetőnek tartom (bár a problémát a tételszámokra való utalás tulajdonképpen megoldhatta volna). A dup-