Századok – 1991

Történeti irodalom - Gyetvai Péter: Egyházi szervezés főleg az egykori déli magyar területeken és a bácskai Tisza mentén (Ism.: Bellér Béla) I–II/164

165 TÖRTÉNETI I RODAI Χ)M r<5i püspökség felelevenítésére. A szendrői püspökök 1618. február 12-étől kezdve állandóan Nándorfehérvárott, vagyis Belgrádban székeltek. A hódoltsági területek vallási életéről megrendítően hiteles képet nyújt Benlich Máté belgrádi püspök több mint 100 fólió terjedelmű, eddig kiadatlan jelentése a hódoltsági területen 1651-1657 közt végzett pasztorációs tevékenységéről. A püspök számítása szerint Magyarország török hódoltsági részén összesen 170 000 katolikus hívő élt, akiknek tájegységek szerinti megoszlását is közli (124-125.). A püspöknek további útjairól négy-ötévenként készült összefoglaló jelentései ugyancsak becses történeti források. Benlich Máté fölterjesztései nemcsak az egyházi állapotokra vetnek fényt, hanem a mindennapi élet apró tényeire és a nagy történeti eseményekre egyaránt. A püspöknek még a magyar tájaknak, városoknak romlásukon is átfénylő szépségeire is rányílik a szeme. Elegendő itt a Bácska (115.) és Esztergom (119-120.) földrajzilag hű és érzelmileg meleg leírására utalnunk. A könyv a továbbiakban néhány délvidéki helytörténeti adatot közöl török időkből, amelyek az itteni életről adott képet teljesebbé és árnyaltabbá teszik. Pécsett a 17. század elejétől jezsuiták látták el a pasztorációt. Híveik száma 700-1000 közt mozgott. Többségük magyar és katolikus. A kálvinisták alig voltak 60-an. Voltak magyarok Baranya megyében is: katolikusok, unitáriusok és reformátusok. A katolikus magyarok magyarul tudó papokat kérnek. Vannak ugyan szláv papok, de „...mivel magyarul nem tudnak, semmi hasznára nincsenek ennek a népnek, amely nem fogadja be őket" (137.). Hasonló gondok jelentkeztek a Csanádi egyházmegyében, főleg Temesváron és környékén. A török győzelme után itt maradt meg leginkább a magyarság. 1582. március 8-án a magyarok magyar nyelvű papokat kérnek, hogy gyermekeiket taníttathassák. A jezsuiták mellett a ferencesek is bekapcsolódnak a pasztorációba. Egy 1643. évi jelentés egy Ferenc nevű rékási misszionáriust emleget, aki tökéletesen beszél magyarul. Az élet azonban a temesvári tartományban is nagyon nehéz, szinte elviselhetetlen. Még 1665-ben is megesett, hogy egy egész falu népessége felkerekedett állataival együtt, és az éjszaka leple alatt elhagyta addigi lakóhelyét. Érdekes adatokat közöl a munka egy kevéssé ismert délvidéki püspökségről, a zágrábi püspökség területén lévő, a kalocsai főegyházmegyéhez tartozó svidnici püspökségről. Ez az 1530 táján a törökök elől a horvát-krajnai határőrvidékre menekült, uszkókoknak, ill. vlachoknak nevezett nép a görögkeleti és a görögkatolikus egyház között ingadozott. Jogutódának az 1777-ben felállított körösi görögkatolikus püspökség tekinthető. A könyv érdekes elemzést nyújt a reformáció okairól és következményeiről. Az okok közt említi a főpapok megfogyatkozását Mohácsnál, amelyről egy megdöbbentő alfejezetet (144-146.) közöl, a török dúlást és a papság nagy részének vagy kipusztulását, vagy elmenekülését, vagy aposztáziáját, de az általános közszellemet is, anélkül, hogy ez utóbbit konkretizálná. Pázmány Péternek 1622. június 20-án Rómába küldött siralmas emlékirata szerint a királyi területen legföljebb a lakosság egytizede maradt meg ősei hiténél, a többi lutheránus lett. Erdély viszont az unitárius, kálvinista, lutheránus és görögkeleti vallások közt oszlik meg. A helyzet a Pázmány Péter irányítása alatt álló „ellenreformáció" — helyesebben katolikus megújulás, újjászületés — térhódítására kezd megváltozni. Szelepcsényi György 1651 -i szentévi „ad limina" jelentése 13 vármegyéből már 64 000 rekatolizáltat jelent (144.). A könyv II., nagyobbik része a bácskai, Tisza-menti egyházszervezést tárgyalja a 18. századtól, egyes adataiban egészen napjainkig. Ennek jellege és módszere szembetűnőleg más, mint az I. részé. Szinte kizárólag levéltári anyagra épül, ami azonban nem jelenti az eddigi tudományos irodalom mellőzését. Ez a feldolgozás lényegében helytörténetet ad, amely elsősorban a helyi egyházakat érdekli, de ugyanakkor általános következtetések bázisául is szolgálhat. A vizsgálódás köre az I. részhez képest szűkített. Elsősorban a már említett tiszai Korona-kerület 10 helységének egyházszervezési kérdéseit tárgyalja, hozzájuk véve Iliknek Horgos községét. Ezzel kapcsolatban ismerteti a Horgos hovatartozásáról a kalocsai érsekség és a váci püspökség közt fellángolt furcsa vitát. Valóban nehéz megérteni, hogy miért harcol Kalocsa olyan szívósan egy éppen akkor létesült faluért, Horgosért meg Bócsa pusztáért, miközben tiltakozás nélkül veszni hagy több Solt megyei és kiskunsági községet, valamint Szeged városát és az egész Szerémséget. Kalocsa a béke kedvéért még Szent Péter pusztát is feláldozta, míg Vác kitartó makacssággal törekedett a tőle 230 km távolságra s az akkor már stabilizált egyházmegyei határain túl, mintegy 20 km-re fekvő két puszta elhódítására. Minthogy a Korona-kerülethez néhány évig hozzátartozott a Titelig terjedő alsó rész is, a munka — ha nem is kimerítően, de mégis eligazítólag — közli az erre a területre vonatkozó adatokat is. Bár fő feladatinak a római katolikus és a görögkatolikus plébániai egyházak keletkezéstörténetének feltárását tekinti, nem mulasztja el összegyűjteni a görögkeleti szerb egyházra vonatkozó adatokat sem.