Századok – 1991

Történeti irodalom - Gyetvai Péter: Egyházi szervezés főleg az egykori déli magyar területeken és a bácskai Tisza mentén (Ism.: Bellér Béla) I–II/164

166 TÖRTÉNETI I RODAI Χ)M A II. rész a részletes feltárási éppen a görögkeleti szerb egyház bemutatásával kezdi. A Bácskában a török uralom alatt nagyon sok szerb falu létezett. Ezek lélekszáma azonban a gyakori „szétfutások" következtében erősen hullámzott. A Császári Udvari Haditanács 1703-ban elrendelte, hogy minden határőrvidéki községben meg kell szervezni a plébániát és az iskolát. Ezt a rendeletet azonban a Rákóczi-szabadságharc és a külhábordk következtében csak nehezen lehetett végrehajtani. Egy 1767-ből származó kimutatásból megismeijük a Bács vármegye görögkeleti lakosságára vonatkozó legfontosabb adatokat. Eszerint a görögkeleti plébániák száma 53 volt, a híveké 33 593 a pópáké 211, a pópákkal lakó személyek száma pedig 1485 (155.). A kormányhatóságok éberen őrködtek a szerb nép 1691-től nyert kiváltságainak betartásán, de azért a templomépítést és -bővítést királyi engedélyhez kötötték (154.). A templomépítésben azonban a szerbek nemigen engedtek, és ha kellett, engedély nélkül is nekifogtak az építkezésnek. 1758-1774 között 5 templomot építettek, illetve restauráltak (160-161.). A görögkeleti szerb egyházat követően a római katolikus egyház helyi szervezeteinek kiépítését ismerteti a könyv. A kalocsai főegyházmegyének a 18. század elején mindössze 7 katolikus plébániája volt. Erről a mélypontról indult el a szervezés. A szerző sorra veszi Kanizsát, Zentát, Becsét, Adát, Péterrévét, Martonost, Horgost, Szenttamást, Moholt, Földvárt, Tuiját, valamint a Csajkás kerület községeit, és időrendben, de ezen belül bizonyos tematikus elrendezés szerint ismerteti az illető településre vonatkozó valamennyi egyházi és világi, nyomtatásban megjelent vagy a levéltárakban elfekvő adatokat. Kiindulópontja természetesen egyházi: a délvidéki, elsősorban a római katolikus plébániák szervezésének történetét kívánja felderíteni. Ezt a folyamatot rendkívül differenciáltan ábrázolja. Nem téveszti szem elől, hogy a plébániák szervezésének különböző fázisai, fokozatai vannak. Először csak filiaként, leányegyházként jelenik meg egy új, lakott terület, ahová a szomszédból jár ki a pap. Ha már kimegy oda lakni, akkor helyi káplánság alakul, amely jogilag ugyan még az anyaegyházhoz tartozik, de az anyakönyveket már önállóan vezeti, szemben a korábbi állapottal, amikor még az anyaegyház anyakönyvezte az egyházi eseményeket. A következő fokozat az adminisztratúra, a lelkészség, amely már önállóságot jelent. Mikor aztán minden feltétel teljesül, vagyis megépült a templom, a plébánialak és az iskola, megszaporodtak a hívek, és biztosították — rendszerint szerződésben — a megfelelő javadalmat, akkor kerül sor a teljes jogú plébánia megszervezésére, ami immár a kinevezett és beiktatott plébános számára is biztonságot jelent, mert elmozdíthatatlanná válik (169-170.). A plébánia önállósodásának ez a folyamata azonban egyben a település önállósodásának folyamata is, úgyhogy a plébániatörténet ezen a ponton helytörténetbe csap át, és az egyháztörténet világi történetté lényegül. A könyv témájául szolgáló délvidéki Korona-kerület Magyarországnak nemzetiségi szempontból egyik legkevertebb területe, ahol rövid idő alatt is nagyjelentőségű demográfiai változások mentek végbe. Az egyháztörténészt elsősorban természetesen nem a nemzetiségi „politikum" érdekli, hanem az egyházi tényező, a felekezeti megoszlás. A munka szorosan nyomon követi ezt a folyamatot, annál inkább, mert a nemzetiségi meghatározottság közvetlenül vagy közvetve vallási meghatározottságot is jelent. Milyen összefüggő kép kerekedik ki az elszórt adatok mozaikjaiból? Elsősorban a nemzetiségi kevertség. Tisztán egynemzetiségű falvak nincsenek. A legkisebb településen is három-négy nemzetiség él egymás mellett, mint ezt a rendkívül instruktiv nemzetiségi táblázatok is tanúsítják. Minthogy az anyanyelvhasználat megdönthetetlen alapelv, a nyelvi kevertség nehéz feladat elé állította az egyházi és világi hatóságokat. Ha ennek a követelménynek nem is tudott mindenki olyan magas fokon megfelelni, mint Mikoss Jakab, Zenta első plébánosa, aki négy nyelven beszélt: szlávul vagyis szlovákul, illyrül, azaz horvátul, magyarul és németül (195.), általában ritka volt az a tisztviselő, aki anyanyelvén kívül nem beszélt még legalább egy nyelvet. A nyelvi különbségek természetesen a liturgia díszes palástja alól is kiütköztek, mint ezt Becse 300 német hívőjének a kalocsai érsekhez a német énekes kismisére vonatkozólag intézett 1802. évi kérelme is bizonyítja (216-219.) Az adatok lehetővé teszik a demográfiai mozgalom nyomon követését is. A péterrévei katolikus hívek létszámadataiban pl. azért mutatkozik számottevő hullámzás, mert a szerbek minden úton-módon akadályozták a magyarok betelepedését (235.). A szenttamási statisztikai táblázatból pedig nemcsak a magyarság szaporodása állapítható meg, hanem a görögkeletieknek 40 év alatti megháromszorozódásából az a tény is, hogy itt igen nagymérvű szerb bevándorlás is történt (305.). Martonosban azok a szerbek okoztak gondot, akik a felszabadító háborúk során szétszóródott korábbi szerbek és bunyevácok helyébe léptek. Olyan erőszakosan léptek föl, hogy az erődben lévő kápolnát is elfoglalták, és kitúrták onnan a katolikusokat (249.). Az 1801-1804. években sajnálatosan kiéleződött a helyzet Szenttamáson is a római katolikus vállá-