Századok – 1990

Tanulmányok - Gergely Jenő: A politikai katolicizmus átrendeződése a bethleni konszolidáció első felében (1923–1926) V–VI/670

A POLITIKAI KATOLICIZMUS 1923 ÉS 1926 KÖZÖTT 671 ködött, azt egy autonóm, a hierarchiától függetlenedő politikai pán csak zavarta (volna). Kétségtelen, hogy a liberális korszakhoz képest a két háború között az aktív politikai tevékenységet folytató klerikusok száma megnőtt. Ez alatt nem a prelátusokat, püspököket értjük elsősorban, hanem a lelkészkedő papság politikai aktivitását. Maga a tény nem találkozott a konzervatív hierarchia maradéktalan rokonszenvével, amely sokkal inkább preferálta a hagyományos politizálás kereteit: a püspöki kar és a hatalom, a kormányzat hallgatólagos vagy direkt egyetértését. A popularizálódott politikai katolicizmus plébános-szintjén sem változtatott alapjában véve a korszak neobarokk mentalitásából és gazdasági-politikai struktúrájából következő igény, hogy „ebben az időben minden katolikus akció élére egy-egy mágnás miska kellett".1

A katolikus „mágnás miskák" szerepe a bethleni korszakban talán nagyobb volt, mint a 30-as években. A katolikus arisztokrácia jelenlétével kétirányú hatást gyakorolt: egyrészt gátja és akadálya volt a tényleges demokratikus és populáris mozgalmak kibontakozásának, és ezt részint a hierarchia csúcsán állók bizalmából tehette; de ugyanakkor gátja és akadályozója volt a jobboldali radikális populizmus térhódításának is a katolikus mozgalmakon belül, ugyancsak a püspöki kar többségének egyetértésével és támogatásával. Ezen belül hol helyezkedik el a keresztényszocializmus? Úgy véljük, hogy egyik szélsőségesnek tekintett póluson sem. Éppen ebben az ellentmondásban, felemásságban rejlik impotenciájának forrása: nem mert nyitni a demokrácia, a baloldal, a tényleges népi érdekek irányába; ugyanakkor természeténél fogva tartózkodott a fasiszta, totalitárius és szélsőségesen demagóg irányzatok adaptálásától is. A politikai katolicizmus egészén, de a keresztényszocializmus történetén is végigvonul egy másik ellentmondás is: az agrárius vidék és az ipari-entellektüel-tisztviselői stb. városi rétegek érdekeinek képviselete, az agrárius-urbánus jelleg ellentéte. Kétségtelen, hogy a keresztényszocializmus a rendszeren belül inkább városi jelenség maradt. így nem véletlen, hogy egyes püspöki székvárosokon túl ennek centruma és életbentartója a főváros volt. Ez pedig megint csak összekapcsolódott a fővárosi papság politikai aktivizálódásával és a pasztoráció reneszánszával az első világháborút követő években. A kettő ugyanis aligha választható el egymástól. „A plébániák rohamosan megszaporodtak, s élükre kitűnő új emberek kerültek, akik gyökeresen átalakították a fővárosi hitéletet."2 Ezek az új plébánosok már mentesek voltak az egykori jozefinista tradíciótól és a liberális katolicizmus eszméitől; ők már a Prohászka szellemében nevelt Regnumos papi generációhoz tartoztak, amely a harcos katolicizmus szellemében tűzte célul a város, az ipari munkásság és értelmiség rekatolizálását, tudatos társadalmi-politikai program hirdetésével még tudatosabb liberalizmus- és szocializmus-ellenes politikai programmal. A keresztény politikának és politikai katolicizmusnak a bethleni konszolidáció körülményeinek megfelelő átalakítása 1923 folyamán ment végbe. Ezt elkerülhetetlenné tette az a tény, hogy a keresztényszocialista párt és politika az ellenforradalomban született és vált mérvadóvá. Amikor Bethlen meghirdette a szakítást a forradal-1 Nyisztor Zoltán: Vallomások magamról és kortársaimról. Róma, 1969. 93. p. 2 Uo. 121. p.