Századok – 1990
Tanulmányok - Pritz Pál: A fajvédők külpolitikai nézetei (1918–1936) V–VI/617
A FAJVÉDŐK KÜLPOLITIKÁJA 655 lezajlott Bethlen-Gömbös diskurzusról — mintegy Gömbös felfogását összegezve — jegyzi fel: „Gyula (a) külpolitikában minden politikát akceptál, (ha) a végső célja jó", viszont a belpolitikában „lehetetlennek tartja az elvi jelentőségű irány látszólagos elejtését is, mert lejáratásra visz".9 9 Mindebből következőleg a fajvédőknek a hivatalos külpolitikához való viszonya nem csekély módosulásokat mutat. 1923-ig minden ellentmondásossága ellenére is alapjában helyeslő, 1923 és 1928 között ellenben szélsőségesen tagadó. Ha azonban a fajvédők nézeteinek strukturális elemeiről korábban előadottakat, valamint a kül- és belpolitika egymáshoz való viszonyáról vallott fajvédő felfogást tekintetbe vesszük, akkor nem lehet kétséges, hogy ennek a kemény ellenállásnak — ha úgy tetszik, fordulatnak — a tényleges felfogásuk szempontjából ilyen nagy jelentőséget semmiképpen sem tulajdoníthatunk. Röviden szólva, a hivatalos külpolitika ellen intézett támadásaikat a politikai taktika törvényei motiválták. „A fajvédő külpolitika — hirdeti Zsilinszky Endre 1924 januárjában — a semmi irányban meg nem alkuvó nemzeti állam természetes külpolitikája: a nemzeti önzés külpolitikája, az erősen kifejlesztett nemzeti öntudat és életakarat, a nemzeti előretörés külpolitikája."10 0 Látható, hogy kifejezetten ellenzéki, nem kormányzó pozíciót tükröző megnyilatkozásról van szó, hiszen a külpolitikai porondon belül tartósan sohasem létezhet olyan erő, amely „semmi irányban meg nem alkuvó" álláspontot követ. Az idézet többi részét a Bethlen-kormány is bízvást elfogadhatta, bár ezeknek a szavaknak is túlteng a deklaratív, bombasztikus jellege. Valószínűleg Zsilinszky is tisztában lehetett meghatározásának egyoldalúságával, ezért magyarázatképpen hozzáfűzte: „Nem jelent ez harcot a velünk szemben álló egész ellenséges világgal, csupán egy olyan világos célkitűzést, amelynek arányában aztán a helyzethez és az erőviszonyokhoz mérten nagy lelkiismeretességgel, gonddal és előrelátással kell megválogatni az eszközöket". Ezzel már a hivatalos politika irányítói is egyetérthettek, következőleg Zsilinszkynek kimondatlanul is el kellett határolódnia ettől a politikától, amit a következőképpen tett meg. „De semmi sem volna botorabb és öngyilkosabb elhatározás, mint nehéz és izolált helyzetünk következéseit egy pacifista, életről lemondó, a megalkuvást egyenesen elvből kereső s a magyar nemzeti lelket és tetterőt gerincében kettétörő külpolitikát hirdetni és folytatni." A meglehetősen kemény — és hozzátehetjük: a hivatalos külpolitikát érdemtelenül bíráló — szavak után Zsilinszky ismét olyan reális megállapításokat tesz, amelyekkel a Dísz-téren sem lehetett — feltehetőleg — vitatkozni való. „S mert tisztában vagyunk azzal, hogy minden külpolitika nemzeti és állami érdekek harca, nem elveké, olyan barátok után kell néznünk a nagyvilágban, kiknek nemzeti céljaik és érdekeik a mieinkkel párhuzamosak." A túlzott közeledést ellenzéki pozíciója nem engedte meg, ezért Zsilinszkynek ismét kemény bírálat terére kell lépnie. „Nem az ellenséggel való alkudozásban és egyezkedésben kell keresnünk tehát külpolitikai kapcsolataink lényegét, hanem érdekekkel is hozzánk fűzött barátokban." így most már kellőképpen alapot készített ahhoz, hogy a hivatalos külpolitikától érdemben különböző álláspontjukkal kirukkoljon. 99 Κ 429. t. csomó. 2. dosszié 1922. XI. 2-i naplófeljegyzés. 100 Szózat 1924. I. 5.
