Századok – 1990
Tanulmányok - Pritz Pál: A fajvédők külpolitikai nézetei (1918–1936) V–VI/617
652 Ρ RITZ PÁL elkerülhetetlenségét a fajvédőknek azért is hirdetniük kellett, mert a magyar közvélemény jelentős része az elnyert függetlenségtől korántsem volt olyan mértékben elbűvölve, mint a fajvédők. Azt latolgatták, hogy az önállóvá válással mennyi gond szakad az országra, és ezért ismét az Ausztriával való egyesülésben próbáltak kiutat találni. „Jellemző volna a mi életünkre — kérdi Gömbös 1933-ban rezigáltan —, hogy alig vagyunk függetlenek, amely függetlenség után évszázadokon át sóvárogtunk, tíz év múlva már újból eldobnánk magunktól ezt a függetlenséget?"9 0 Annak, hogy a fajvédők ennyire kiálltak az Anschluss mellett, egyben azt is kell szükségszerűen jelentenie, hogy a megnövekedő német állam okozta veszélyt kisebb gondnak látták, mint amilyen egy Ausztriával történő újraegyesülésből fakadna. Gömbös miniszterelnöksége ebben a kérdésben is sok szempontból új helyzetet eredményezett. A hatalom felelőssége azt diktálta, hogy a kormányfő — alapvető meggyőződése ellenére — az osztrák függetlenség mellett sorakozzon fel. Ezt diktálta a magyar-olasz kapcsolatok logikája is, amelyet éppen Gömbösnek kellett az előző Károlyi Gyula-kormány időszakában bekövetkezett lehűlésből felmelegíteni. Az 1932. novemberi római Gömbös-Mussolini találkozón az olasz diktátor Ausztria sorsán aggódott, és megmentését „elsőrendű olasz érdekként" hangsúlyozta tárgyaló partnere előtt. A magyar kormányfő erre azt felelte, hogy nekünk is jobb az önálló Ausztria, ám most sem lett teljesen hűtlen korábbi felfogásához, mert nem tudta megállni, hogy hozzá ne fűzze: az egyesülési folyamatot csak ideig-óráig lehet feltartóztatni.9 1 Az 1933 júniusi Gömbös-Hitler találkozó nyomán Dollfuss osztrák kancellár első elkeseredésében úgy érezte magát, mint akinek a hátába tőrt döftek. Ezért Gömbös hamarosan Bécsbe látogatott, hogy a kancellárt megnyugtassa, valamint, hogy a németországi látogatás tanulságai alapján az osztrák helyzetet tisztázza. A tárgyalások nyomán jó érzéssel hagyta el az osztrák fővárost, mert úgy látta, a látogatással „sikerült elérni azt, hogy Ausztria csatlakozása vagy közeledése a francia-kisantantcsoporthoz meg lett akadályozva".9 2 Ez volt a konkrét eredmény, ám a messzebbre is tekintő miniszterelnök politikai bizalmasának, Antal Istvánnak másfajta szubjektív benyomását is kifejezte: „...Ausztria menthetetlen — hiányzik belőle az államfenntartó erő. Sem a Habsburgokkal, sem a régi osztrák egyenruhákkal, sem a tábori misékkel nem lehet ezt a szerencsétlen államroncsot megmenteni. Csak a nép ereje, önbizalffia, faji öntudata tarthat fenn egy országot, ez pedig ottan nincsen, illetve ami van, az nem Bécs, de a határon túl, München és Berlin felé fordítja tekintetét". Szerinte ezt az osztrák vezetés is látja, ezért a Róma, Párizs és London felé történő „pisnes propagandával Ausztriái tényleg Németország kaijaiba szándékoznak hajtani, akkor Nyugaton a nagynéniét szomszéd épp olyan veszélyes lehel országunknak — mint északon a szlávok. Ez is és amaz is elsöpör." Prónay fejében tehát az Anschluss és a pángermanizmus szorosan egybekapcsolódott, és ha az ő végtelenül primitív világképében ilyen nagyfokú érzékenységei tapasztalunk a nagynémet gondolattal szemben, akkor valószínűleg joggal lehet feltételezni, hogy egyes más fajvédők számára is az Anschluss nagyon nem kívánatos fejleménye a történelemnek. Prónay: im. 201. 90 Az 1935. évi április hó 27-ére hirdetett Országgyűlés Képviselő Házának naplója. II. kötet 126. (Gömbös szavait Sigray Antal idézi felszólalásában.) 91 Antal: im. 142-143. 92 Ρ ritz: im. 123., 127-128.
