Századok – 1990
Tanulmányok - Pritz Pál: A fajvédők külpolitikai nézetei (1918–1936) V–VI/617
642 Ρ RITZ PÁL kösse az országot. Az eredmény végzetes lenne: „Magyarország függetlenségének újból való feladása a függetlenség végleges feladását jelenti, ezzel Magyarország jövője örökre megpecsételtetnék. Nem mehetünk ilyen közösségbe, mert e közösség bilincseiben nem tudunk a magyar faj szupremációja jegyében lélegző életet elképzelni." Érdemes megfigyelni, hogy a gondolatmenet most is mennyire a végletek között hullámzik, hiszen a függetlenség végleges elvesztésének víziója tövében ott virít a magyar szupremácia soha fel nem adott eszméje.6 2 Ugyanezekben a napokban két osztrák képviselő tárgyalt Berlinben, útjukból nemzetközi szenzáció lett, mert széltében-hosszában tudni vélték, hogy az Anschluss előkészítéséről van szó. Ellenoffenzívaként a franciák a Duna-konföderációt ajánlották, az angolok pedig az utódállamok vámúnióját vetették fel. A Szózat ekkor ismét a szláv imperializmus rémét festette fel, és a magyarolasz érdekazonosság hangoztatásával iparkodott a reorganizációs tervek ellen mozgósítani. Újfent megfogalmazza azt az imént bemutatott gömbösi gondolatot, hogy a Duna-konföderáció a „régi Monarchiánál is veszélyesebb", és e veszedelmet elhárítandó a Nitti által korábban felvetett olasz-osztrák-magyar pénzügyi és vámúnió eszméjét karolja fel. A fajvédők ellenzéki pozíciójának megfelelően a támadásból kijut a kormánynak is, amelynek külpolitikája „ebben a kérdésben teljesen érzéketlen, ...elhanyagolja Olaszországot, s ehelyett a csehekkel s általában a szomszéd államokkal való kapcsolatot erőszakolja".63 Ebben a beállításban persze jó adag túlzás van. A korabeli hivatalos magyar gazdaságpolitika abból a tényből kiindulva, hogy a Monarchia romjai nem temethették el véglegesen a térség korábban oly virágzó gazdasági kapcsolatait, azt a célt iparkodott elérni, hogy az utódállamok közötti gazdasági közlekedés csatornáit kitisztítsa. A Duna-konföderációs elképzeléseknek — mint korábban jeleztük — eleve volt a húszas évek magyar társadalmában bizonyos bázisa, és a nyomasztó gazdasági gondok közepette, látván, hogy az ország demokratizálódása terén nem lehet érdemben előrelépni, az ilyen irányban tájékozódók tábora még tovább növekedett. Ezért fordul ellenük kemény indulattal újabb írásában 1925. április végén Zsilinszky Endre. A retorikai fordulatokon túl két komoly érvet is felvonultat azokkal szemben, akik így gondolkodtak. Egyrészt magyar glóbusz szemlélettel vádolja őket. „Sajnos, a magyar közgondolkodás a ránk mért szörnyű csapások alatt sem jutott el addig az igazságig, hogy minden magyar külpolitika túlnyomó részében csak európai, sőt világpolitikai erők függvényében fogható józanul föl. Ez jelenti más szóval azt, hogy a magyar nemzet külpolitikai erők függvényében fogható józanul föl. Ez jelenti más szóval azt, hogy a magyar nemzet külpolitikai célkitűzéseit egy pillanatra se szabad a magyar glóbuszon, hanem csak egy széles európai horizonton elképzelnünk." A másik érve a békerevízió és a Duna-konföderáció kapcsolatát vette célba, és így a korabeli Ma-61 Uo. Meg kell említeni, hogy a csehszlovák politikusok, élükön Benes-sel nemhogy nem beszéltek a bel- és külföldi közvélemény előtt Duna-konföderációs elképzeléseikről, hanem újabb és újabb nyilatkozataikban azt hangoztatták, hogy erre még nem értek meg a feltételek. Ezért fogalmaz Zsilinszky úgy, hogy Magyarországnak időt hagynak arra, hadd „főjön saját nyomorúságának és nyomorékságának levében". 62 Szózat 1925. II. 10. "Szózat 1925. III. 12.
