Századok – 1990
Tanulmányok - Pritz Pál: A fajvédők külpolitikai nézetei (1918–1936) V–VI/617
626 Ρ RITZ PÁL helynek, a másik, hogy annyira képtelenül ügyetlennek tartottam, amit mondott, hogy azt, ha megegyezni akarunk, nem létezőnek kell tekintenem. Tudom, hogy meg is értették, amit akartam.". Az önértékelés egyszerre mutatja az elért sikert, valamint a magyar politikus helyzetfelmérésének korlátait. Hiszen látható, hogy ő is osztozott abban a (különben általánosan elterjedt) téves felfogásban, amely nem látta meg a német külpolitika döntési mechanizmusainak összefüggéseit, túlbecsülte a hivatalos külpolitika súlyát, és lebecsülte az egyébként valóban botcsinálta náci külügyérek tényleges fontosságát.1 7 A külpolitikai gondolkodás műveltséganyaga A külpolitikai gondolkodás színvonala, minősége, ha nem is mechanikusan közvetlen, egészében azonban mégis szoros kapcsolatban van a személyes képzettséggel. Zajos akcióik, turbulens megnyilvánulásaik alapján a fajvédőkről már a húszas években kialakult az a vélemény, hogy primitíven politizálnak, a hivatalos politika irányítói (maga Bethlen István is) sokszor állítottak ki elégtelen bizonyítványt róluk, kalandorpolitikának minősítve tevékenységüket. Kétségtelen, hogy az ilyen véleményeknek nagyon sok reális alapjuk volt, egészében azonban feltétlenül sommásan leegyszerűsítőnek, a lényeges különbségeket elfedőnek kell mondanunk ezeket a megállapításokat, amelyeknek természetesen nagyon is célirányos — a fajvédőket lejáratni törekvő, befolyásukat csökkenteni igyekvő — jellegük volt. Kezdetben, vagyis a forradalmak időszakában és az azt követő esztendőkben képzettségük még nagyon fogyatékos, ám azonos nívóról már ekkor sem lehet beszélni. A mélypontot Prónay Pál, Zadravecz István és a hozzájuk hasonlók jelentették. Prónay az országot valószínűleg egy nagy kaszárnyának tekintette, amelyen belül a konszolidálást akasztófával, jobbik esetben is katonai rendszabályokkal, az integritás helyreállítását pedig katonai úton meg lehet valósítani. 1919 nyarán ebben a szellemben igyekezett Siófokon Horthy Miklóst meggyőzni. „A liberális lapok így is, amúgy is ellenünk fognak írni — érvelt —, akár egy zsidót akasztunk fel, avagy valamennyit kivégezzük. Azért, nézetem szerint kár volna a külföld véleményével törődni, hanem a keresztény népek jogos önvédelme alapján fogjunk végre az alapos tisztító munkához, vagy pedig (fordít egyet a korai Endlösung-szerű javaslatán, végül maga sem bízva annak keresztülvihetőségében) dobjuk ki a cseheket, mert különben késő lesz. Jelenleg rendelkezünk elég katonával, akik ezt a munkát elvégzik" — mondja elképesztő irrealitással, abszolút figyelmen kívül hagyva azt az óriási különbséget, amely nem is egyszerűen a két ország fegyveres ereje, hanem tényleges helyzete között volt, hiszen Magyarország ekkor megszállt terület, fővárosában román katonaság állomásozik.1 8 17 Uo. Vo. még Pritz Pál: Magyarország külpolitikája Gömbös Gyula miniszterelnöksége idején. Bp. 1982. 104-105. 18 Prónay: im. 131-132. Zadravecz Istvánról egyik méltatója jegyezte fel: „A legsötétebb magyar éjszakában, amikor Szeged még francia megszállás igájában senyvedett: a parancsnokló francia tábornoknak olyan elképesztő bátorsággal beszélt a revízió történelmi szükségességéről, hogy már az életét féltették." P. Zadravecz püspök, a szegedi Kapisztrán. Szerkesztette: Nagymihály Sándor. Bp. én. II. kötet 135.
