Századok – 1990
Tanulmányok - Pritz Pál: A fajvédők külpolitikai nézetei (1918–1936) V–VI/617
622 Ρ RITZ PÁL A német veszélytudat is megmaradt. A világháborús fegyverbarâtsâg ténye, az azt a társadalmi tudat minden pórusába eljuttatni igyekvő propaganda, az a tény, hogy az 1916. évi erdélyi román betörést lényegében német fegyverrel sikerült elsöprő módon visszaverni, csökkentette, helyenként megszüntette a pángermán törekvésektől való félelmet. Ellenben a világháborús német túlkapások, a Monarchiára, annak hadvezetőségére nehezedő német nyomás, az 1915-ben közzétett Naumann-féle Mitteleuropa-terv ellenkező hatást váltott ki.11 Végül a totális német vereség, a kapituláció konzekvenciáit vaskosan érvényesítő versailles-i béke ismét ellenkező hatást váltott ki. Végeredményben a húszas években a német veszedelem — amelyet csak nagyon haloványan stimuláltak a nagynémet törekvések, az ekkor sem szünetelő völkischmozgalmak — igen távolinak tűnt. A fenti fejtegetéseket a történeti logika vezette, az említett korábbi veszélytudat továbbélése nyomainak felfejtési igénye indokolta. A húszas évek megcsonkított Magyarországán létezett ugyanakkor egy sokkal virujensebb veszélytudat, amelyet a világháború elvesztése okozta megrázkódtatás, a trianoni béke sokkhatása, az országot a külvilágtól szinte teljesen elszigetelő kisantant harapófogója, óriási katonai fölénye, a nemzetközi közvéleményt végletesen Magyarország ellen hangolni igyekvő sajtó- és propagandaháborúja váltott ki. Az ország politikai közvéleményének mértékadó faktoraiban erősen élt egy olyan veszélytudat, hogy egyszerűen a teljes felszámolódás katasztrófája következhet be. Ugyanakkor azonban bármennyire is volt egy ilyen, a társadalmon ismét és ismét végigránduló félelem, paradox módon és csupán a történelmi előzményekből érthetően létezett egy másik véglete is a gondolkodásnak. Ez a nagy történelmi múltból, az ezeréves história dicső lapjaiból, a nagyon is közeli milleneumi ünnepségek fényéből, romantikus képzeteiből, az akkortájt újjávarázsolt, a történeti tényeket nagyon is önkényesen kezelő birodalmi tudatból táplálkozott. Szervesen összeötvöződve a szomszédos országok belső problémáiról, egymás közötti ellentéteiről szóló valós és valótlan hírekkel, mindez azt a hitet táplálta, hogy a „trianoni farsang tréfája"1 2 nem is olyan sokáig tartó állapot. Ezen — olyannyira össze nem illő — gondolkodási elemek a kiegyensúlyozatlanság (a túlzott magabiztosság és a legsötétebb kétségbeesés közötti hánykolódás) állapotát eredményezték. A magyar külpolitikai gondolkodást az első világháború előtt tartósan befolyásoló másik indíték a magyarságnak a dualista berendezkedésű birodalmon belüli számarányával, a harmadik pedig az ország adott szintű, korlátozottan liberális politikai berendezkedésével függött össze. Az előbbi a telítettség érzését keltette, azt az életérzést, hogy a soknemzetiségű Magyaországon belül a magyarságnak messze nincs megfelelő abszolút túlsúlya, így az adott berendezkedés az elérhető legjobb megoldás, következőleg a külpolitika legfőbb célkitűzése ennek az állapotnak a tartósítása kell hogy legyen. (Más kérdés, hogy e lényegében hatvanhetes felfogással szemben állandóan nagy zajt csaptak a negyvennyolcas, függetlenségi vonal hívei, akik megfelelő külpolitikai tájékozottság híján a dualista keretek felszámolását, a teljes állami függetlenség megvalósítását szorgalmazták.) 11 A Naumann-tervre ld. Irinyi Károly: A Naumann- féle „Mitteleuropa"-tervezel és a magyar politikai közvélemény. Értekezések a történeti tudományok köréből. Új sorozat 31. sz. Bp. 1963. '"Bethlen István kifejezése
