Századok – 1990

Tanulmányok - Romsics Ignác: Bethlen István külpolitikája 1921–1931 V–VI/577

BETHLEN ISTVÁN KÜLPOLITIKÁJA 613 követő félévben, 1931. augusztus 18-i lemondásáig — amelyet egyébként diplomáciai szempontból is az egyre inkább elmélyülő gazdasági válság leküzdésére irányuló törekvések, s nem a revízió további előkészítése jellemeztek — külpolitikájában új szempontok és momentumok az eddigiekhez képest már nem merültek fel; a magyar diplomáciai gépezet minden tekintetben az 1927 és 1930 között lerakott vágányokon mozgott, vagy vesztegelt. Az ország elsőszámú szövetségese változatlanul Olaszország volt, amelynek támogatásához képest Anglia rokonszenve egyre inkább csak szimbolikus értékkel bírt. Részben politikai, de növekvő mértékben gazdasági megfontolásokból is, folytatódott a Németország és Franciaország közötti utilitarista „libikókázás" is. A végső és egyértelmű döntés a két nagyhatalom között még sokáig nyitott kérdés maradt, s mint ismeretes, a 30-as évek végére ez a döntés lényegét tekintve a nemzetközi erőviszonyok alakulâsânak tüggvenyeben született meg. A szomszédos vagy távolabbi kisállamok közül szívélyes vagy baráti maradt a viszony Ausztriával, Lengyelországgal, Bulgáriával és Törökországgal. Román-magyar viszonylatban azonban — noha erre 1931 tavaszán is történt kísérlet — továbbra sem jött létre enyhülés. Bethlen 3-4 éves aktív külpolitikája sikeres és sikertelem elemeket egyaránt tartalmazott. A legnagyobb eredménynek az számított, hogy az 1920-as évek végére Magyarország kilépett korábbi nemzetközi elszigeteltségéből, s a kínálkozó lehetőségeket kihasználva javította pozícióit a kisantanttal szemben. Pozitívumként lehetett elkönyvelni azt is, hogy az ország külpolitikai mozgásszabadsága megmaradt. Olaszország támogatását Bethlen „ingyen" kapta; azért semmiféle, később hátrányossá válható szerződéses kötelezettséget nem vállalt. S végül ügyesen használta ki a magyar diplomácia az 1920-as évek végétől újraéledő francia-német ellentétet. Ennek konkrét eredményei már 1931-ben megmutatkoztak. Bethlen külpolitikájának alapcélkitűzése, a kisantant felbomlasztása ugyanakkor nem sikerült. A magyar területi követelések, az ország gyengesége és kedvezőtlen pozíciója miatt ez egy eleve irreális célkitűzésnek tekinthető. Valamelyes esélye csak abban az esetben lehetett volna, ha a szovjet-magyar kapcsolatok kiépítése révén Románia komolyan fenyegetve érezte volna magát. Erre viszont a belpolitikai ellenállás miatt nem került sor. Ez — noha nem rajta múlott — Bethlen külpolitikájának talán legnagyobb hiányossága volt. A mérleg negatívumai között kell számon tartanunk Olaszország erejének, illetve kiegyensúlyozó szerepének túlbecsülését is. Az a feltételezés, hogy Olaszország a későbbiekben ellensúlyozni tudja Németországot, illetve a Szovjetuniót, messzemenően megalapozatlan volt. A pillanatnyi, az 1927-30-as erőviszonyok ugyan alapot adtak erre, ám a gazdasági és demográfiai mutatók alapján előre lehetett és kellett volna látni Olaszország fokozatos lecsúszását az európai hatalmak ranglistáján. Végül hibaként említhetjük a revíziós program bizonytalanságát, illetve Bethlen kompromisszumkészségének minden elvi alapot nélkülöző mélységes pragmatizmusát. Ez nemcsak az utódállamok egyébként is meglévő bizalmatlanságát fokozta, hanem a nyugat- európai országok (elsősorban Anglia) esetleges támogatásának elnyerését is nehezítette. Mivel a revízió 1931-ig konkrét formában nem került napirendre, ennek káros következményei Bethlen miniszterelnöksége alatt még nem mutatkoztak.