Századok – 1990

Folyóiratszemle - Boyle P. G.: Nagy-Britannia és az Egyesült Államok; áttérés a gazdasági segélyről a katoaira 1948–51 III–IV/568

568 FOLYÓIRATSZEMLE P. G. BOYLE NAGY-BRITANNIA ÉS AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK; ÁTTÉRÉS A GAZDASÁGI SEGÉLYRŐL A KATONAIRA, 1948-51 Az amerikai külpolitika 1948-51 között az addig döntően gazdasági jellegű „feltartóztatási" stratégiáról, amelynek legfontosabb eleme a Marshall-terv volt, átállt a katonai „feltartóztatásra", azaz a NATO megszervezésére, a katonai segélyprogramok beindítására és az újrafegyverkezésre. George F. Kennan, a „feltartóztatást" koncepció („containment") szülőatyja ezt ellenezte, úgy vélve, hogy a nyugati külpolitika túmilitarizálása veszélyes, és visszájára fordulhat. Ε tanulmány célja annak bemutatása, hogyan reagált Nagy-Britannia az amerikai külpolitika fordulatára. 1945-46-ban a brit diplomáciai körökben megnyugvással vették tudomásul, hogy az Egyesült Államok külpolitikája egyre érettebben alkalmazkodik az ország új helyzetéhez, vagyis az első számú világhatalom némileg váratlanul jött pozíciójához. Az izolacionizmusba való visszahúzódás a brit kormány nagy örömére nem következett be. Eltűnőben volt az amerikai külpolitika korábbi naiv moralizmusa, a washingtoni brit nagykövetség jelentéseiből kitűnik, hogy az Egyesült Államok kormányának és közvéleményének a Szovjetunióról alkotott képe egyre közelebb kerül a brit felfogáshoz. Ebből következően a brit kormány megelégedéssel fogadta 1947 márciusában a Truman-doktrína meghirdetését, még inkább George Marshall külügyminiszternek a Harvard-egyetemen június 5-én elmondott beszédét. Ernest Bevin brit külügyminiszter különösen fontosnak tartotta, hogy a Marshall-terv, annak szovjet elutasítását követően már egy nyugati tömörülés létrehozását is lehetővé tette. A brit politika a Marshall-terv végrehajtását 1948-50 között stratégiai fontosságúnak tekintette, egyrészt, mert ez Nagy-Britannia gazdasági talpraállásához nélkülözhetetlen volt, másrészt az Egyesült Államokat a háború által igencsak meggyengített Nyugat-Európához kötötte. A hivatalos Európai Újjáépítési Programnak nevezett terv végrehajtásával megbízott hatalmas létszámú amerikai szervezet, a Gazdasági Együttműködési Hivatal (ECA) és az érintett brit kormányszervek között ugyanakkor állandóak voltak a konfliktusok, mivel az amerikaiak a legkisebb részletekbe is bele akartak szólni. Gaitskell brit pénzügyminiszter szerint a tervezéstől odahaza eltiltott amerikaiak külföldön abszolút tervezésre törekedtek. Az eredetileg négy évre tervezett program Nagy-Britannia számára két év és kilenc hónap után, 1950. december 31-én véget ért, az összesen 12 milliárd dollár összegű Marshall-segélyből a britek kapták a legtöbbet, 2,7 milliárdot. Noha ez a brit gazdaság méretéhez képest nem volt túl sok, így pl. az 1948-ban kapott 1 milliárd a nemzeti össztermék 2,4%-a volt, mégis fontos szerepet játszott az ország pénzügyi stabilizációjában, az infláció megfékezésében és a dollárhiány enyhítésében. A tranzakciók valójában a brit és amerikai vállalatok között zajlottak, az ECA és a brit kormány csak közvetített, igaz, egy felettéb bonyolult bürokratikus mechanizmus segítségével. A brit kormány a segély felhasználása során meg tudta oldani, hogy a közvetlen amerikai beleszólás az ország gazdasági ügyeibe jóval kisebb méretű legyen, mint Franciaországban vagy Olaszországban, ezen túl az erős szovjet ellenpropaganda miatt az Egyesült Államok lemondott a korábban megszabott egyik kikötéséről, a további államosítások tilalmáról. A brit kormány nem támogatta a Marshall-tervvel összekapcsolódó két amerikai törekvést; az európai egység megteremtését és a szabad kereskedelem általánossá tételét. Noha e célokkal elvben a britek egyetértettek, úgy gondolták, hogy tényleges eredményt csak az amerikai elképzeléseknél jóval lassúbb ütemű, megfontolt haladás hozhat. A minden korlátozástól men-