Századok – 1990

Folyóiratszemle - Vainu Kh. M.: Finnország kilépése a II. világháborúból III–IV/566

FOLYÓIRATSZEMLE 567 ben kategorikusan elutasítottak. így nem maradt más hátra, mint a harci készség feltűnő — és emiatt gyanús — hangoztatása. 1943 augusztusában portugál közvetítéssel ismételték meg a finnek az amerikaiaknak tett korábbi felkínálkozást — eredménytelenül. A szovjetekkel folytatandó tárgyalásokról hallani sem akartak, sőt elkeseredett ellenállással fenyegetőztek. Mint ismeretes, a „három nagy" külügyminiszterei 1943 októberében Moszkvában állapodtak meg a feltétel nélküli kapitulációról, a különutas tárgyalások elutasításáról. Teheránban ezen az alapon méltányolták a szovjet álláspontot Finnország vonatkozásában. Ez az 1940. március 12-i status quo-t, területrendezést, a németek elleni hadbalépést és jóvátételt tartalmazott. Az angolok egyértelműen tartották magukat a megállapodásokhoz, Washington megértést tanúsított a finn tapogatózásokkal szemben, de konkrét lépések nélkül. 1944 elején a finnek belátták: a Szovjetunióval kell tárgyalniuk — közvetlenül. A felismerés előzményeként értékelhető, hogy 1943 novemberében Stockholmban svéd közvetítéssel Kollontaj ismertette a szovjet feltételeket, amelyek enyhébbek voltak, mint a feltétel nélküli kapituláció. A finn vezetőkörök azonban ekkor még lebecsülték a Vörös Hadsereg lehetőségeit, angolszász északi partraszállásban bíztak. Dédelgették az első világháborút követően kialakult helyzet ábrándját, amikor Német- és Oroszország kiesett a nagyhatalmak sorából, s antant befolyás érvényesült a Skandináv-térségben. A szovjet hadsereg 1944 tavaszán kibontakozó offenzívája azonban nem hagyott kétségeket lehetőségeiket illetően. Igaz, az első lépést nem Moszkvában tették meg, hanem Paasikivi a svéd fővárosban kereste fel Kollontajt. A nagykövet asszony feltételeit először elutasította a finn politikus, pedig a szovjetek nem igényeltek Németország elleni hadbalépést, csupán a németek kivonását az ország területéről. Végül is az álhatatos svéd közvetítés — a kategorikus finn elutasítást nem tolmácsolták a szovjeteknek — áprilisra meghozta az eredményt: a finn parlament — bár habozva — hozzájárult a szovjetekkel való közvetlen tárgyalásokhoz, a moszkvai utazáshoz. Szerepet játszott ebben az újabb, júniusi szovjet offenzíva, amely katonailag egyértelmű helyzetet teremtett, s a finneket még Ribbentropp Helsinkibe tett látogatása sem térítette el a realitások felismerésétől. 1944. szeptember 14-én érkezett a finn delegáció Moszkvába Paasikivi vezetésével. Öt nap múlva aláírták a fegyverszünetet. Kimondták az 1940. március 12-i status quo elismerését, a német csapatok lefegyverzését (felszerelésüket a szovjetek kapták), az Egyesült Nemzetekkel rokonszenvező politikai foglyok szabadon bocsátását, a defasizálást és a demilitarizálást, továbbá az eredetileg követelt 600 millió dollár jóvátétel felét. A finnek együttműködést ígértek a szovjetekkel a háborús bűnösök felelősségre vonásában. A finn politikai közvélemény többsége letargikus hangulatban élte meg a szovjetek előtti kapitulációt. Voltak, akik már ekkor revans-ábrándokat dédelgettek. De józanul reagálók is akadtak, s a bekövetkező belpolitikai fordulattal (Paasikivi-kormány) próbáltak lavírozni az angolszászok és a keleti szomszéd között, de Kekkonen egyértelművé tette a Szovjetunióval való jószomszédi viszony szükségességét s előnyeit is. 1945 elején még Mannerheim is bekapcsolódott az együttműködési megállapodás előkészítésébe, amely 1948-ban vált barátsági egyezménnyé. (Voproszi isztorii, 1987. 6. szám 38-50. I.) M.