Századok – 1990

Folyóiratszemle - Vainu Kh. M.: Finnország kilépése a II. világháborúból III–IV/566

566 FOLYÓIRATSZEMLE A létfenntartási költségek valódi alakulásának megállapítása csak becslésszerű lehet, s csupán megközelítő eredménnyel járhat, mivel a minőségromlás, vagy a feketepiac szerepének meghatározásához hiányoznak a megfelelő adatok. Teljes pontossággal tehát nem adhatók meg a bruttó és nettó reáljövedelmek. A kvantifikáció nehézségei — sa többféle becslés — ellenére nyilvánvaló, hogy a háború kezdetére a heti nettó reáljövedelmek a legkedvezőbb esetben csupán elérték az 1929-es szintet. Mivel 1938-39-ben az átlagos munkás lényegesen hosszabb ideig dolgozott, mint korábban, óránkénti nettó reáljövedelme alacsonyabb volt, mint egy évtizeddel azelőtt. A tények értékelésénél természetesen figyelembe kell venni, hogy a német munkásság az első világháború kezdete óta gyakran nélkülözte a legalapvetőbb élelmiszereket is. Az 1933-1936 közötti évek minden élelemszűkösség, áremelkedés és minőségromlás ellenére annál is inkább elviselhetőek voltak számukra, mert a munkahelyek biztonsága messze meghaladta a korábbi időszakét. Még az utolsó háborús évben kialakult életviszonyok is jobbak voltak, mint az első világháború alattiak. A legtöbb német ember emlékezetében csak az 1945-46-os és az 1946-47-es tél maradt meg a nagy ínség időszakaként. (Vierteljähr sc h rift für Sozial- und Wirtschaftsgeschichte 1988. Heft 1. 32-73.) T. B. KH. M. VAINU FINNORSZÁG KILÉPÉSE A II. VILÁGHÁBORÚBÓL A cikk bevezető része a finn kül- és belpolitika közötti összefüggéseket vázolja. Az 1917-től jellemző szovjetellenesség, amely 1933 után felerősödött, s német orientációval párosult, a belpolitikában a jobboldali, militarista erők hegemóniáját vonta maga után. 1939-40-ben ez a tendencia felgyorsult, s Finnország szovjetellenes előőrsként a nyugati hatalmak általános rokonszenvét élvezte. Szerzőnk azonban árnyalja, pontosítja ezt az általánosan hangoztatott értékelést. Rámutat, hogy a polgári demokráciák részéről inkább jelentette ez a segítőkészség, az együttérzés hangoztatását, semmint az effektív s hatékony segítséget. Legfeljebb a Szovjetunió további diplomáciai, politikai elszigetelését szolgálta. Nagyobb jelentősége volt Németország magatartásának. Hitler azonban Franciaország ellen készült, s emiatt is tartotta magát a finnekkel kötött 1939. augusztus 23-i megállapodásokhoz. A skandináv államok óvatosak voltak a finneknek szánt nyugati segítség továbbításában, mert sem Németországgal, sem a Szovjetunióval nem akarták feszíteni a húrt. A szovjet feltételek elfogadását tanácsolták Helsinkinek. 1940. március 12. ellenére a finnek az újabb kedvező alkalomra vártak, s ennek feltételei 1941. június 22-t követően alakultak ki. Finnország a németek oldalán csatlakozott a szovjetellenes hadjárathoz, de önálló céljai is voltak — revans az 1940. március 12-i kapitulációért —, amelyekkel az angolszász hatalmak rokonszenveztek. Elsősorban svéd közvetítéssel — különösen 1943, Sztálingrád, majd Kurszk után — főként az amerikaiakkal tartottak kapcsolatot, s a szovjet kitkötőkbe tartó konvojok biztonságának fenyegetésével igyekeztek tárgyalási pozíciójukat javítani. Mannerheim és környezete az 1943-as döntő szovjet győzelmek után kereste az alkalmas pillanatot a kilépésre, egyértelműen angolszász közreműködésre számítva. Amerikai partraszállást sürgettek északon, ennek fejében a hadműveletek befejezését helyezték kilátásba, de karéliai szerzeményüket meg akarták tartani. Az amerikaiak meghallgatták a finn ajánlatokat, az angolok viszont válaszra sem méltatták. A szovjetekhez utasították a finneket, s erről Moszkvát is tájékoztatták. Egyidejűleg Berlin is érzékelte Helsinki megingását. A finnek közvetítést kínáltak fel a németeknek Stockholmon keresztül a nyugatiak irányába, amit Berlin-