Századok – 1990

Folyóiratszemle - Hachtmann Rüdiger: Létfenntartási költségek és reálbérek a Harmadik Birodalomban III–IV/564

564 FOLYÓIRATSZEMLE ma bel- és külföldön egyre nőtt, az amerikai pénzvilág vezetői (pl. J. P. Morgan) azonban még mindig pótolhatatlannak tartották. Ezért sikertelenek voltak eltávolításának kísérletei, s tovább folytathatta passzív ellenállását a jegyintézet élén. Bár viszonya már a jegybank tágabb vezetésével is kiéleződött, nem volt hajlandó lemondani. Amikor ezt mégis kilátásba helyezte, azért tette, hogy amerikai pártfogóit cselekvésre késztesse. Mivel azonban ezek akkor már nem léptek fel mellette, s Hindenburg sem támogatta, nem volt más választása, mint valóban lemondani. Schacht vitathatatlan sikerei és bukása egyaránt jóvátételi politikájának atlanti koncepcióján nyugodtak. Sokáig összeegyeztethető volt tevékenysége Stresemann törekvéseivel, s ezért időnként szoros együttműködés is kialakult közöttük. A külügyminiszter felhasználta Schacht presztízsét, hiszen a jegybankelnök, mint a Wall Street bizalmi embere közelebb jutott a revízió eléréséhez, mint bármelyik diplomata a Wilhelmstrassen. (Vierteljahrschrift für Sozial- und Wirtschaftsgeschichte 1987. Heft. 2. 186-228.) T. B. RÜDIGER HACHTMANN LÉTFENNTARTÁSI KÖLTSÉGEK ÉS REÁLBÉREK A HARMADIK BIRODALOMBAN Az egykori Birodalmi Statisztikai Hivatal adatai szerint 1932 és 1939 között 25,5%-kal nőtt a heti bruttó reáljövedelem Németországán. Ε statisztika szerint az ipar heti reáljövedelmei 1937-ben meghaladták az 1929-es szintet, jóllehet a nominális bruttó keresetek csak lassan emelkedtek, s 1939-ben még óránként 16,1%-kal, hetenként 12,2%-kal az 1929-es szint alatt helyezkedtek el. A német ipari munkások háború előtti — állítólagos — magas reáljövedelme az alacsony hivatalos létfenntartási költségeknek volt köszönhető. Az egykori hivatalos statisztikai adatok alapján az átlagos munkáscsalád által élelmiszerre fordított költségeket a válság alacsony szintjén tartották: ezek 1933 és 1939 között csak 4,6%-kal emelkedtek. A cikk célja kimutatni, hogy durván ellenkezik a tényekkel a történeti kutatásokban eddig jórészt kritikátlanul átvett állítás, mely szerint a náci rezsim a létfenntartási költségeket alacsony szinten tudta stabilizálni, s a munkások magas reáljövedelemmel rendelkeztek. Ehhez át kell tekintenünk a különböző bérelvonások rendszerét, a létfenntartási költségek számításának problémáit, a bérindex és a nettó reálbér — az előbbiek alapján pontosított — alakulását. A munkások keresetelvonásainak mértékét a különböző szerzők 13- 30% között adják meg. A számítások legfontosabb módszertani problémája, hogy a nyilvánvalóan kötelező bér- és egyéb állami adók és a társadalombiztosítás mellett milyen egyéb levonásokat tekinthetünk kötelező erejűnek, s így általánosan jellemzőnek. Hová sorolhatók a különböző tagsági díjak, adományok (pl. a Winterhilfswerk — téli segélyakció — adományai)? A béradók bevétele 1929-30 és 1937-38 között nőtt, mivel progresszivitása fokozódott, s különféle pótlékokat vezettek be. Utóbbiak főként a nőtlen és a hajadon munkavállalókat érintették hátrányosan, akiknek béradója többszörösére emelkedett. A gyermekes házasok adóját ellenben — bár nem ilyen arányban — csökkentették. A többi adóval (pl. Bürgersteuer), a társadalombiztosítással és a munkanélküli-biztosítással együtt a „törvényes" bérelvonások 1936 közepén a bruttó keresetek 13,5%- át tették ki. Ezen felül szokásos levonásnak számított még az egyházi adó. Formailag önkéntes, de facto kötelező érvényű volt a Német Munkafront (DAF) tagsági díja. Egész kollektívákat köteleztek a belépésre, hiszen a vállalkozók és üzemvezetők joga volt eldönteni, hogy alkalmaznak-e a Munkafronton kívülieket. Egyes nagyüzemek (pl. Siemens,