Századok – 1990

Folyóiratszemle - Nottingham Christopher J.: A polgári Nagy-Britannia bukása III–IV/561

FOLYÓIRATSZEMLE 561 szék Vatsietis parancsnoksága alatt 1919 januárjában megdöntötték az új „független Litvánia" polgári kormányát, de néhány hónap után a helyzet megváltozott, a litván vörös hadseregnek vissza kellett vonulnia, s ezután újra az oroszországi harcokban vettek részt. (International Review of Social History. 1986. 1. sz. 68-79. I.) J. J. CRISTOPHER J. NOTTINGHAM A POLGÁRI NAGY-BRITANNIA BUKÁSA. A BRIT ÁLLAM AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚT KÖVETŐ ÉVEKBEN A glasgowi főiskolai tanár e tanulmányában mindjárt a legelején aláhúzza, hogy az 1919. évet mindmáig nagyon sokan, mint a brit állam legnagyobb elbizonytalanodását, megingását jelzik. Igaz, ez jóval kisebb volt a franciánál, de a világháborúban elszenvedett francia vérveszteség is sokkal nagyobb volt az angolokénál, amit a háborús pusztítások egyéb terhei még csak növeltek. C. Nottingham nagyon éles kontrasztvilágításba helyezi el az egykori — és kései — történetírói értékeléseket a kialakuló angol közállapotokról. Megállapítja, hogy sokan úgy vélekedtek, Nagy-Britanniában sikerült az uralkodó elitnek a leginkább elérnie, hogy a szociális konfrontációkat minimumra szorították. A másik oldalon viszont felidézi, hogy a nevezetes glasgowi 1919-es 40 órás munkahetet követelő sztrájk napjaiban „a skót miniszter" „bolsevik felkelésről" írt jelentésében, s ezt a vélekedést akkor a The Times is osztotta. Olyan elsővonalbeli politikusok és kabinet-miniszterek, mint Churchill és Edward Carson is ebben az időben úgy vélekedtek, hogy a munkásság ellenében katonai erők bevetésére lesz szükség, s a konzervatívok akkori feje, Bonar Law már amellett érvelt, hogy ki kell alakítani a fehér gárdákat. Northumberland hercege, aki egyúttal a bányákból is hatalmas járadékot húzott, most, amikor először komoly formában felvetődött a bányák államosításának javaslata (aminek alapos kivizsgálására kormánybizottságot is alakítottak), úgy nyilatkozott, hogy „most a brit munkássággal ugyanolyan formában kerülnek szembe, mint a háború előtt Németországgal "· S persze ez az az időszak, amikor az angol politikai vezető elit is bekapcsolódik a szovjetellenes intervenciós háborúba, a „cordon sanitaire" kialakításába — s ugyanakkor félnek, hogy a Szovjet-Oroszországból kiinduló forradalmi hullám átcsap még a szigetországra is. Ennek bizonyítására a szerző idézi, hogy nemcsak a „rámenős" konzervatív politikusok és orgánumok, hanem „mérsékelt, centrista lapok", mint a Contemporary Review is, az 1919. évi vasutassztrájkot „forradalmi jellegűnek" ítélte meg. Avagy olyan igazán nem forradalmi munkáspárti politikusok is, mint a Webbek, a helyzetet „veszélyesnek" tartották, illetőleg úgy látták, hogy Anglia „vagy rálép a szocialista átalakulás útjára, vagy belezuhan a káoszba". Nottihgham megjegyzi, hogy mai szemmel ezek az értékelések meglepőeknek látszhatnak, de utal az ismert nagy francia történetíró, E. Halévy jóval később, 1938-ban kialakított véleményére, miszerint „Anglia a társadalmi forradalom küszöbén" állt. Másfelől az a két angol történetíró, akinek munkáit a két háború közötti Anglia történetére vonatkozóan ma is standard munkának tekintik: C. L. Mowat és A. J. Ρ Taylor, a nyugtalanságot egyaránt múlónak tekintették, vagyis a forradalmi válságnak még halvány árnyéka sem jelenik meg náluk. Mindez azt bizonyítja, hogy ez a vita, az ellentétes rálátások, következtetések mind a mai napig továbbhúzódnak. Taylor könyve 1970-ben, Mowat munkájának második kiadása 1968-ban jelent meg. Egy másik standard-mű, W. Kendallnak a brit forradalmi mozgalmakkal foglalkozó írása azonban, noha ugyanekkor jelent meg, már a fiatalabb történésznemzedék je-