Századok – 1990

Történeti irodalom - Lunacsarszkij Anatolij: Emlékképek (Ism.: Jemnitz János) III–IV/545

545 TÖRTÉNETI IRODALOM ΑΝ ΑΤΟLIJ LUNACSARSZK1J EMLÉKKÉPEK. Kossuth. 1988. 303 ο. Ezt a kisterjedelmű munkát nagyon sokfelől lehet megközelíteni, s néhány oldalon nehéz úgy írni, hogy ne szegényítsük el a szerző mondanivalóját s néhány más tanulságot. Magát a kötet szerzőjét tulajdonképpen talán nem kellene bemutatni, hiszen róla mindig is köztudott volt (minthogy „időben halt meg", s így nem került le soha a történelemkönyvek lapjairól), hogy az első szovjetkorszak nagy kultúrpolitikusa volt. Ebből a kötetből, nagyon őszinte önéletrajzi írásából megismerhetjük azt is, hogy miként vált szocialistává. Teljesen értelmetlennek vélném itt két-három mondatban megkísérelni ennek az összetett folyamatnak összezsugorítását, pusztán csak azt jelezném, Lunacsarszkijnál ebben a vonatkozásban is megjelenik a kor atmoszférája, amikor valójában tucatjával váltak értelmiségi (avagy kispolgári) szülőktől származó gimnazisták nemcsak szocialistává, hanem illegális szervezkedések részeseivé, vezetőivé, akik 15-17 éves koruk között már első börtöntapasztalataikat is megszerezték. Vagyis a szocialistává válás eszmeileg és szervezetileg sokszor tényleges kölcsönhatásban történt, aminek fontos mozzanata volt a személyi, emberi közelség, hogy ti. e szervezkedés során az illető kikkel találkozott, kik voltak a tanítómesterei, és kik a küzdőtársai. Megjegyzendő, egyetemi, még svájci egyetemi tanulmányai mellett is a jellemző az „egyéni tanulás" volt. S ez, a szerző személye után már messze elvezet a második kérdéshez, ahhoz, hogy mi is ennek a könyvnek a témája. Az „Emlékképek" cím sok mindent sejtet, de — nem véletlenül — nem pontos témameghatározás. Ugyanis a válogató két különféle, nagyobb kötetből gyűjtött egybe írásokat: egyfelől önéletrajzi vallomást, másfelől az orosz munkásmozgalomról, de elsőrendűen a bolsevikok 1914 előtti szervezkedéseiről, pártiskolájáról, lapjairól, szerkesztőiről szóló megelevenítő oldalakat, majd történeti vázlatokat az 1917-es évekről. Ez a kronológiai végpont. A kötet második felében pedig olyan hosszabb-rövidebb életrajzokat találhatunk, melyekben Lunacsarszkij kifejezetten az olyan nagyok portréját festette meg, mint Plehanov, Trockij, Lenin és Martov, Zinovjev és Kamenyev. Megjegyzendő, csupa szocialistát mintázott meg, s hogy nincs kivétel, az sem véletlen. Persze már ez a témamegjelölés is figyelemfelhívó, hiszen napjainkig — Plehanovot és Lenint leszámítva — a felsoroltakról csak az utolsó másfél-két évtizedben jelenhettek meg objektív értékelések, az utolsó egy-két évben pedig hirtelen, gátszakadásszerűen, újabb reprintkiadások, dokumentumkötetek, életrajzok sorozata jelzi, mennyire megnőtt az érdeklődés pontosan e téma iránt. Nos, ezt az érdeklődést Lunacsarszkij munkája részlegesen bizonyára kielégíti majd, minthogy a felsoroltakat nemcsak ismerte, dolgozott velük, hanem meg is figyelte, ezért tudja megjeleníteni őket. S alighanem ez a kötet egyik legfőbb értéke. Persze a témamegjelölésen túl nem érdektelen, hogy ezek az írások mikor keletkeztek. Zömükben 1919-ben, néhány esetben az 1920-as évek első felében (és éppen néhány ilyen „kései" írásban feltűnnek olyan reflexiók is — de csak elvétve —, amelyek már néhány folyamat 1917 október utáni alakulását is érintik). Az írások keletkezésének időpontjából további problémák is adódnak, amelyekre még visszatérnék, de úgy vélem, ehelyütt ki kell térnem a magyar megjelentetésre, már csak azért is, mert a kötetet megjelentető, az írásokat válogató, a kötet előszavát író és a jegyzeteket készítő Donath Pétert sok mindenért elismerés illeti. Nemcsak azért, mert sokévi kutatómunkája révén az olvasót tájékoztathatta Lunacsarszkij